Van Hrabalnak egy remek elbeszélése, az Átlényegítők. Főhőse, a helyi cementgyár porától szürke és jellegtelen faluban élő autodidakta művész, aki élénk, csodálatosan ragyogó színekkel festi tele vásznait. Azt festi, amit lát - közli a látogató értetlenkedő kérdésére. Tehát azt festi, amit belülről, magában lát - vonhatjuk le a következtetéseket.

Valahol Balázs János is az ilyen átlényegítők közé tartozott. Szinte sohasem mozdult ki a salgótarjáni cigánysorról, a szemétből guberált könyvekből szerezte meg nem hétköznapi műveltségét, s környezete hatására nagyon sokáig afféle Hortobágy poétájaként élt, csak a káromkodás és a fütyörészés helyett inkább hegedűt reparált és gombákat gyűjtött. Mikor - már túl élete delén - kirobbant belőle képeinek sokasága, minden készen volt benne, tulajdonképpen már nem kellett változnia, gyakorolnia, fejlődnie. Ez a stiláris egyneműség lehetne a naiv művészek sajátja is, csakhogy Balázs Jánosnak igazából - az itt is, ott is hiányzó hivatalos mesterségbeli stúdiumokon túl - nem sok köze van Süli Andráshoz, Gajdos Jánoshoz vagy épp Benedek Péterhez. Balázs ugyanis, velük és a naivak döntő többségével ellentétben nem megörökít, nem ábrázol, nem krónikása környezetének, mindennapjainak. Ő egy időben és térben szerteágazó, növényi indákkal és kacsokkal, állati csápokkal és mancsokkal, emberi cselekedetekkel és álmokkal összekapcsolódó, majd újra szétszálazódó mitikus folyamatnak lesz megörökítője. Mesék, eredetmondák, vágyak és szorongások, fantáziák és történelmi töredékek kavargó darabjai kapcsolódnak egybe rajtuk. Ki tudja hová tartó, teknősbéka vezette lovasok, a tüzet és a vizet párosító szerelmesek, pokolbéli fajzatok és utópikus istenek, kígyók, kutyák, farkasok és mutánsok, liánok, levélkötegek és óriásvirágok telepednek a képekre, legtöbbször kihasználva minden számba jöhető felületet. Bár az egyes festmények, miközben szinte teljesen kitöltik a síkot, végül is ösztönösen dinamikusra, feszesre húzott kompozíciókba rendeződnek, ám az az érzésünk, hogy folyamatos a motívumok, színek hangulatok egyik képből a másikba való vándorlása, átúszása. A jelen, korának valósága csak ritkán jelenik meg képein. Bár a festményeken néha feltűnnek a domboldalra kapaszkodó viskók, sőt az egyiken egy növényfal mögött a cigánysort felváltó lakótelepi tömbházak is, mindez az álmok, látomások közegébe ágyazódik, egy mitikus folyam hullámain utazunk.

S jóllehet nem maradt érintetlen a cigány folklór örökségétől, a népmeséktől, a postás angyaloktól, a kosfejű baráttól, a felhőembertől, univerzuma jóval túlnő a roma közösségen, világában a történelem előtti idők emléke keveredik az utópiával, az egymás mellé búvó párduc és gödölye szelídsége az erőszakkal. Legközelebbi rokonait talán a dél-amerikai mágikus realisták, Garcia Márquez, Miguel Ángel Asturias, Alejo Carpentier sűrű, csodákkal terhes világában kereshetjük, vagy a Medáliákat író József Attilánál, ahol füstölgő szemek világítanak a jáspiscsülkű disznók egén. Jószerivel a képzőművészetben sem lelhetünk analógiákat, talán az egy, szintén autodidakta és szintén magányos Mokry-Mészáros Dezső kivételével. Az ő idegen planétákról származó csodalényei, mikroszkóp alatt nyüzsgő teremtményei, mitikus parasztjai közvetítenek egy hasonló hangulatot. Csakhogy Mokry mindehhez Párizstól Ceylonig bejárta a fél világot, Balázsnak viszont elég volt hozzá a pécskői bazaltszikla szemhatára. A mítoszok jöttek el hozzá a putriba lakni, nem ő ment utánuk. Különbség még, hogy míg a századfordulón induló Mokry művészetét a szecesszió, addig Balázsét egy öntudatlan szürrealista hangütés színezte. S a legfontosabb: míg a Mokry-Mészáros jelenség többé-kevésbé integrálódott a magyar művészettörténetbe, Balázs János integrálása még előttünk áll.

Nem újrafelfedezésről van szó persze. Sőt vele kapcsolatban majdnem megismétlődött az ún. "őstehetségek" esete, amikor a 30-as évek végén reflektorfénybe került parasztművészeket hirtelen a magyar művészet legnagyobb reménységeként aposztrofálták, majd ugyanolyan hirtelen el is felejtették őket, komoly törést okozva pályájukon. Balázs is egy csapásra lett ismert a 70-es években - rosszul is érezte magát a gyorsan jött népszerűség miatt. A média és a nagyközönség elsősorban a kuriózumot látta benne, de szerencsére művészete ellenálló a divat hullámaival szemben.

Ellenálló és stabil, de épp ezért nem könnyű vele mit kezdeni. Mint említettem, nincs igazán köze a valódi naivokhoz, de a 70-es évek akkor aktuális irányzatai is idegenek tőle. Kiindulópontja volt a roma művészetnek, Péli Tamás és Szentandrássy István munkásságában is kimutatható hatása, de az általa teremtett világ - épp reflektálatlansága, ártatlansága miatt - voltaképp folytathatatlan. Azonban spontaneitása, mesélőkedvének ereje, gáttalansága a mai napig példát jelenthet számos, stilárisan eltérő módon dolgozó roma művész számára is Omarától Ferkovics Józsefig.

Ezek a tarjáni kalyibában született művek mindenestre szegletkövek lettek. Ma már nemcsak a magyar/magyarországi, de annak az egyetemes roma művészetnek is kikerülhetetlen jelzőoszlopaivá váltak, melyről éppen a hét elején rendezett a budapesti Goethe Intézet és az MTA BTK Művészettörténeti Intézete nagysikerű nemzetközi konferenciát.

De itt és most, Balázs János képei a főszereplők. Gondtalan utazást, belefeledkezést kívánok varázslatos világukba.

Pataki Gábor