Ki a gyűjtő?
Én gyűjtő vagyok?
Rengeteg tárgy vesz körül, vannak amiket szeretek, ragaszkodom hozzájuk, vannak amiket elviselek, vannak bosszantó tárgyak is - kénytelen vagyok együtt élni velük.
Ők, meg velem...
Nem rendezett halmaz.
Nem törekszem arra, - mint a bélyeggyűjtők, gondolom - , hogy teljes legyen. Hogy valamilyen szempont szerint kiválogatott, jól körülhatárolt.
Akkor tehát nem vagyok gyűjtő... kár.
De mit is lehet gyűjteni?
Tulajdonképpen bármit, és ez nagyon megnyugtató. Mindent, ami megmozgatja a képzeletünket. Mindent, ami felkelti a figyelmünket. Mindent, amihez hozzájutunk.
Akár a pénzt is. Már, ha benne látunk fantáziát. De ehhez Harpagonnak, Shilocknak kellene lennünk. Vagy Rockefellernek.
Nem vagyunk...
De gyűjthetünk vadásztrófeákat is. Vagy barátokat. Ez utóbbi ugyan elég nehéz, de nem lehetetlen.
Aztán tudok pl. kalapács gyűjteményről. Sok száz darabból áll. Tonnányi...
A középkorban ereklyéket gyűjtöttek, bízva csodatevő erejükben. Nagy volt rá a kereslet. Európa templomai versengtek egy-egy igaz darabért, de ha úgy adódott, a hamisítástól, sőt, az eltulajdonítástól sem riadtak vissza.
A leltárkönyvekben sok furcsaságról olvashatunk. Keresztelő János gyermekkori koponyájáról, bizonyára kevesen hallottak.

Mi tesz egy gyűjteményt teljessé?
Ha valaki magyar, 1950-ig megjelent bélyegeket specializált a magát, pontosan tudja, hány darab színes képecskét kell az albumokba elhelyeznie.
A minőség, a különlegesség - más kérdés. Talán ez is végtelen?
Az előbb említett kalapácsok esetén parttalan a választék.
Több ezer év alatt, milliónyi eszközt minősítettünk kalapácsnak... a római pápa arany kalapácsától, a patkoló kovács egyszerű eszközéig.

Nem gyűjthetünk mindent. Bár, van úgy, hogy éppen ezt szeretnénk...
Királyi korona gyűjteményről nem nagyon hallani.
Talán a Wunderkammerek felhalmozott tárgyaival, kincseivel, ritkaságaival kezdődött ez a szenvedély...
Narvál szarvtól kezdve kagylók, csontvázak, ritka könyvek, drágakövek, festmények, fegyverek zsúfolódtak össze egy helyen.
Aztán, szakosodtak ezek a csodakamrák - képtárak, könyvtárak, iparművészeti és más múzeumok jöttek létre, működnek ma is. Közgyűjtemények, magángyűjtemények.

Ha valami - anyaga, alkotója, ritkasága miatt sokat ér, azt hamisítani fogják.
Festmények hamisításáról sokat olvashattunk. Van Meegeren Vermeer képeiről mindnyájan tudunk. Tudunk bor, paprika, kaviár hamisításról is.
Elképzelem, amint valaki éppen egy hamis elefántot szeretne rásózni az állatketre.
Hága egyik közgyűjteményében őriznek egzotikus helyekről származó, XVII. századi hamis állatpreparátumokat. Egy agancsos nyuszifej képe keringett az interneten.

Az itt látható tárgyak azonban nem hamisak. Sőt, mindegyik maga a megtestesült autenticitás. Valódiak. Eredetiek. És eredetileg valóban olyan tárgyak, melyek nem a puszta szemrevételezésre, rácsodálkozásra szolgáltak, hanem részét képezték mindennapjainknak. Hétköznapiságuk olyan magától értetődő volt egykor, hogy minden feltűnés nélkül tartoztak hozzánk. De sok esetben éppen ez, ez a közvetlenség szűnt meg mostanra.
A tárgyak elveszítették funkciójukat, hogy aztán egy más létbe kerülve, pusztán számosságuk és/vagy érdekességük okán immár úgy tekintsünk rájuk, mint egy kiállítás különleges, egyedi és legfőképpen pusztán esztétikai értékkel bíró arte factumaira.
Érdekes, hogy a gyűjtési szokások is változnak.
A hetvenes években rengeteg szalvétagyűjtemény létezett - ez, úgy tűnik, ma nem divat. Gyufacímkéket, csokipapírokat gyűjt valaki?
És talán még ennél is érdekesebb kérdés, hogy vajon mi vezérli a gyűjtőt?
Miért fontos, hogy baglyokból, gyümölcsökön található cédulákból, öngyújtóból minél többet mondhasson a magáénak? Nem a pénzbeli érték lebeg a szeme előtt, ezt bizton állíthatjuk.
A befektetett munka, az idő és energia pénzben nem mérhető, nem térül meg
Milyen lelki szükséglet az, ami miatt egy harmadik szemet növeszt a megszállott gyűjtő, amelyik szem kizárólag az áhított tárgyakra koncentrál, és mást észre se vesz?
Mindent tud szenvedélye tárgyairól, amit más érdektelen vacaknak lát, értő gonddal javítja, hozza rendbe, és helyezi gondosan a többi tárgy közé..., majd elégedetten szemléli addig, amíg egy újabb trófea a szeme elé nem kerül. A gyűjtemény gyarapodása felett érzett öröm a fizetség.

Ismerek egy sci-fi képregényt, ahol a Nagy Gyűjtő minden elérhető élőlényt foglyul ejtett, amit a bolygója körül el tudott érni. Értelmes lények voltak a gyűjtemény "darabjai", akiket senki nem kérdezett, szeretne-e részt venni ezen a kiállításon.
Vajon ránk is vár a Nagy Gyűjtő, hogy szakadásainkat, sérüléseinket féltő gonddal helyrehozza? Vajon helyet kapunk-e a gyűjteményében?

Masszi Ferenc
képzőművész