Szombathely. Másnak, aki világvárosok után látja: talán semmi. Egy kedves kisváros, rendezett utcákkal, elég jó világitással. Nekem: minden. Az emlék, a gyerekkor, az öröm, az otthon, ahova olyan jó visszaképzelni a régi szép időket.

Az én időmben már ilyen volt ez a város. Mint ma. A Széll Kálmán-utcán döcögött már a keskeny villamosskatyulya, tüzveszélyes volt már a szinház, talán mindössze csak a Berzsenyi Dániel-utcát hivták Uri-utcának és Posta-utca volt a Kossuth Lajos-utca, amelyiknek a sarkán, ott a Kolompár pálinkamérés felett megpillantottam a napvilágot.

És tudja a jó Isten, én mégsem ezekben az időkben látom ezt a várost. Ritkán gondolok az Uri-utcára, ahonnan pesztonka vezetett Kemenes Bálint tanitó ur osztályába a Szily János-utcába, ritkán jut az eszembe a Kálvária-utca is, amerre sétálni jártunk. Pedig szép volt ám arra. Egy kis földszintes házban lakott ott egy nyurga sápadt szőke kis gyerek! Király volt! Volt neki egy ezüstös pikulája! Bizony kérem! Odavezetett mindennap a pesztonkám. A szőke sápadt kis gyerek pedig felvette a szép fekete bársony ruhát a fekete " krézlivel", hóna alá szoritotta az ezüstös pikulát, a másik kezével megfogta a kezemet és mentünk a Szent István parkba. Játszani! Pikulázni! Fel a viztoronyhoz, amelyről azt hittük, hogy tündérvár és benne lakik a nagyszakállu tündérkirály. Ott álltunk előtte, álltunk, álltunk és pikuláztunk neki, hogy elüzzük az unalmát. Először ő (mert az övé volt a pikula) azután én. Szép volt. És mégis ritkán jut az eszembe.

Amint ritkán emlékszem vissza a bicikli-térre is! Pedig hát kérem az is tündérország volt! De milyen tündérország! Ötből buktam meg miatta a negyedikben! Horváth Róbert latinból, Pauer Arnold németből, Vass Béla számtanból, Steiner igazgató ur algebrából, a Novák tanár ur pedig magyar irodalomból buktatott meg. Bizony kérem! Nem tudtam a mellékmondatokat! Szóval ez is gyönyörü volt! A bicikli-tér! És én mégis ritkán gondolok rá.

Ami bennem örökre megmaradt, az egy ablak az Uri-utcában, a Blach bácsi üvegesboltja felett. Emögött az ablak mögött állott egy kis dobogó s a dobogón egy öreg zöld fotöly. Valamikor Szabó Imre püspök üldögélt öblös mélyén. Amikor én emlékezem, akkor abban a fotölyben már nem püspök ült. Hanem egy drága öreg asszony. Reszkető kezü, könnyes szemü angyal, aki meg megsimogatta kis szőke fejemet:

- Édes kis unokám ...

Az ezüsthaju asszony kényelmes karosszékben ült, lábai kis zsámolyon pihentek s a délutáni nap, ahogy a Kikaker felől beszökött az ablakon és táncolt az arcán, jóságos arcán, mintha glóriába fonta volna. Illatos vidéki, álmatag akáccal terhes ünnepdélután. Előtte kis asztalkán álltak a végnélküli, megható német regények... Mesék illata szállott fel a szoba sarkából, a butorokból, mindenből.

És ezekből a mesékből nyilt ki az én álmodó gyermekszemem előtt: Szombathely. Ó nem a mai. Nem is a tegnapi. A régi, régi kedves Szombathely. Amelyik a Király-utcánál végződött és azontul zöldelt a mező. A régi Práter, ahol Zanaty Szidi néni (van-e aki nem ismeri) papája volt a totumfaktum. És a püspöki nyomda, ahol a kedves öreg fehérpapok gimnáziuma volt.

Ezekből a mesékből elevenedett meg előttem egy régi szép világ, egy igazi, régi, aranyos kisváros élete, az öreg Tempel (azt hiszem polgármester is volt) terjedelmes udvarháza, a szaporalépésü Alexy kirurgus alakja (a mai Alexy doktor ur édes papája) a füstös " Kohn-kávéház", a Hosszu-utca sarkán állott régi aréna, melyben magyarul tanultak a város németül beszélő tisztes idősebb polgárai.

Bizony én már nem értem meg semmi szépet ebből a rengeteg szépből. Csak a mese maradt meg. Az ezüsthaju drága öregasszony drága meséje. Téli délutánokon, amikor már levették a zsalukat az ablakról s a kályha, a nagy duruzsoló meginditotta az elmult álmok világát. - Ilyenkor megelevenedtek régi esztendők, régi emberek, akiknek a sirját halottak napján megkoszoruztuk és vékony gyertyácskákkal, mécsekkel kivilágitottuk.

Aztán a mesék ideje is elmult. Ha visszagondolok, a legkedvesebb egy ódon barna bolt, melynek homályos zugában üldögéltem, olvasgattam a könyveket, amelyek a bolt négy falát rejtő könyvállványokon sorakoztak rendbe a megbarnult pultok mögött, melyekben percegett a szu és nézték az életet, mely az üveges boltajtón kivül tolongott.

S az élet ott künn, az már az én életem volt. A tegnapi Szombathely. Már magyar minden izében, békés, nyugodt, megelégedett és néha izguló. Például azon az estén, amikor Ferdinánd bolgár király látogatta meg a tizenegyes huszárokat.

Mert az nagy esemény volt. Hatalmas ivlámpákat szereltek az utcára. Azon az estén az állomástól a püspökvárig pazar fényben uszott az utca! Azt hiszem, nincs az egész világon annyi fény és ragyogás, amennyit azon az egyetlen estén láttam Szombathelyen.

És azután ez is elmult. Minden elmulik. Uj izgalom szakadt Szombathelyre. Tömegek. Orditozás. Zászlók. Éljen a háboru! Sebesültek. Halottak. Gyászruhák.

Nem. Erről ne beszéljünk. Hiszen nekem nem is ezekről a dolgokról kellene ma irni. Dehát - másról nem tudok. Ne haragudjanak rám. Én nem dicsérem az uj csendőrlaktanyát, nem dicsérem az uj postát, a városházát se méltatom. Sőt az uj vágóhidról (vajjon meg van-e már?) arról sincs dicsérő szavam. Ez mind, mind már nem az én világom. Idegen nekem. Én a régi Szombathelyen vagyok otthon, a régi városban, amit soha nem is láttam, csak beszélni hallottam róla.