Adataimat a jelzett ötven év vizsgálatakor a felsőszölnöki (Gornji Senik) plébánia római katolikus anyakönyveiből gyűjtöttem.^[1] Tudomásunk van róla, hogy a faluban korábban (1540) evangélikus gyülekezet volt, sőt 1627-ben a látogatási jegyzőkönyv már iskolát is említ.^[2] A sematizmus szerint 1690 körül a falu lakossága rekatolizált, 1698-ban pedig elkészült a Keresztelő Szent Jánosnak felszentelt templom is. 1756-ban már biztosan működött katolikus iskola a faluban, mivel az anyakönyv Csuk István ludimagistert említi. A 13-16. század körül betelepült szlovén falvak egyházi központja lett Felsőszölnök, hat filiát mondhatott magáénak, ezáltal Vas megyében a nagy plébániák közé számított. A községeknek két különböző birtokosuk volt: egyik részük a szentgotthárdi (Monoąter) apátsághoz, a másikuk a Batthyány család dobrai (Neuhaus Ausztriában) birtokához tartozott. A szlovén nyelvet kutatók közt elfogadott nézet, hogy a két egység népessége még ma is ennek okán két különböző alnyelvjárásban beszél.^[3] Trianon után a mai Szlovéniához került Türke és Martinya, amelyeket 1889-ben összevontak Magasfok (ma Trdkova) név alatt, Markóc (Marokrét; ma Markovci), valamint Csöpinc (Kerkafő; ma Čepinci). A 18. századi plébánia területéből kiszakadt Ritkaróc (Ritkaháza; Ritkarovci) és Vérica (Permise)^[4] mikor 1786-ban megalakult az apátistvánfalvi plébánia (©tevanovci)^[5]. E két utóbbi községet többször egyesítették, 1951-től a hivatalos neve Kétvölgy. A matrikulák szerint Felsőszölnökön keresztelték mind a két falu újszülötteit, ide temetkezett közülük öt, ugyanis Vérica és Ritkaróc halottait már korábban is Apáitstvánfalván helyezték örök nyugalomra. Magasfokon is csak 1875-ben alapítottak temetőt (anyakönyvi bejegyzés). A falvak lakossága nem volt homogén: nyelvi szempontból zömmel szlovénok lakták, de a családok közt volt magyar és német is; vallásukat tekintve a többség római katolikus, de éltek Felsőszölnökön evangélikusok is, nevük után mindig ott áll a luth. rövidítés. Kereszteltek néha más falubélit is, főként ha úgynevezett törvénytelen (illegitim) gyermek volt (ezek száma 1790 körül feltűnő), és néhány cigány származásút (vezetéknevük: Horváth).

Számomra többször problémát jelentett a születési vagy halálozási hely eldöntése, mivel az anyakönyvet vezetők más-más néven és helyesírással jegyezték le a falvak nevét. Végső döntésemet dr. Hajós Ferenc nagykövet úr, Pavlics Irén a Szlovén Szövetség titkára és M. Kozár Mária néprajzkutató segítségével hoztam meg, akik készséggel segítettek a kérdéseim megválaszolásában. Nézzük meg a 18. századi faluneveket a plébánosok írásával:

Szölnek, Szőlnek, Főlső Szőlnek;

Türke, Terkova, Terkove, Tirke, Törke, Tőrke, Törkö, Trtkova, Tyrka, Tyrke, Tyrke;

Martinya;

Csöpincz, Csepincz, Csopincz, Csöpencz, Csöpénch, Csőpincz, Csöppincz;

Markócz, Markovecz;

Ritkarócz; Raktarocz, Ritkarovicz, Ritkorocz, Ritkorovecz;
Permise, Permisse, Pörmise, majd 1763-tól Vericza, Bűricza, Véricza, Vérícza, Vöricza.

A martikulákat a plébánosok nagyon pontosan vezették, az akkori egyházi szabályzat szerint latin nyelven. Adat elvétve hiányzik, a megsárgult lapok még jól olvashatók. A szabályzattól csupán néha tértek el, így például a becézőnevek lejegyzésekor. Sohasem írtak be viszont ragadványnevet, sem úgynevezett háznevet, amelyről Kozár Mária úgy ír, hogy az minden embernek volt.^[6] Sajnos azonban papváltáskor, halálozáskor az anyakönyvek hiányosak, valószínű hónapokig nem lehetett kinevezett plébános. (Így 1761. III-IX. hóig.)1763-ban évente kb. 20 adat szerepel, ugyanakkor más esetben ez egy havi szám volt, vagy ilyen az 1790-es év, amikor meghalt a plébános. Csupán feltevésem, hogy a szülők ilyenkor más, közeli plébániákra vihették gyermekeiket megkeresztelni, s adataik ott találhatóak. A temetéseket pedig elvégezhette a tanító is, aki viszont nem volt jogosult halotti anyakönyv vezetésére, így írásos emlék nem maradt. A fél évszázad alatt a következő egyházi személyek működtek a plébánia területén: az első nevét nem ismerjük, mivel a bejegyző rovatba mindig annyit írt, hogy parochus; 2. Hánsek János (1853), 3. Perkonig Ferenc (1762), 4. Czvezán Mátyás (1784), akinek káplánja volt pater Fidelis, 5. Marits János (1790) és 6. Luttár János (1800), akinek pontossága mellett kiemelendő szép, olvasható írása is.

A vezetékneveket mindvégig a halotti anyakönyvekből gyűjtöttem ki, így nem fordulhat elő ismétlődés. Bizonyára minden családnév előfordul az adattárban, hisz nagyon kicsi a valószínűsége, hogy az ötven év alatt haláleset ne fordult volna elő egy-egy családban. E korai matrikulák nem vagy csak nehezen használhatók annak megállapítására, hogy mennyi lehetett akkoriban a falvak lélekszáma, hány család élt a településeken. Ezt részben segítené az, hogy igen korán, már 1787-től jegyzik a házszámokat, nehezítené azonban, hogy nem tudjuk, egy házban hány család élt, rokonok voltak-e, a később olvasható rengeteg egyező vezetéknevet nem is említem. Nagyon gyakori volt a gyermekhalálozás, főként járványok idején, azonban találkozunk az akkori időkben matuzsálemi kort megéltekkel is. Csupán példaként említem a Szölnökön 1795-ben elhunyt 100 éves Szunits Annát.

A vezetéknevek írásos alakja nagyon változó. Ha a kor helyesírását nem is számítom, feltétlenül figyelembe kell venni a papok írásgyakorlatát, majd azt a tényt, hogy magyaros és németes hatás is tükröződik a leírtakon. Valamint jelentős tényező az, hogy a neveket mindig bemondás, azaz hallás után jegyezték le. Váltogatva jelölték a magyarban jelentést elkülönítő rövid és hosszú magánhangzókat, sőt sokszor kettőshangzóval helyettesítették az utóbbit (Czoupek, Hampou, Voura, Sidou). A szláv nyelvből adódóan gyakori az e-i (Hánsek, Labricz, Sérfecz), a-o (Labricz, Koszar, Kalamár, Inasics) váltogatása. Viszont nehezen magyarázható már az u-ü hangok adott neveknél előforduló váltása (Csuk, Kuhár, Szukics). Feltűnő a név végi ar-er szótagok cseréje, sokszor talán más-más családot is jelölnek e nevek. Mégis úgy tűnik, hogy a németben gyakori -er végződés miatt olvashatjuk e párokat: Pintar-Pinter, Krajczar-Kraiczer stb. Szintén német hatás, hogy a nők főként német vezetéknevén (ritkán szlovénen is) megjelenik a nőnemet jelző -in képző, így még 1800-ban is: Hochhofferin. A mássalhangzók cseréjénél a leggyakoribbak: s-sz (Mesics, Sulnics, Szunics), z-sz (Kozár, Lázár, Gorza), b-w (Bajzék, Bocskor). Ritkábban fordulnak elő a következők: g-gy (Gécsek), zs-s (Zsido), s-cs (Sanko). A Barabás névnek többször olvashatjuk az eredetibb Barlabás alakját, a Hampo szókezdő h-ja elmarad. Két szlovén név esetében a szóeleji mássalhangzó-torlódás magyaros feloldása vezet a sok névváltozathoz: Csrnko és Trplan. Szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy Csöpincen két különböző család viselt majdnem ugyanazon alakú nevet, a Goszton és a Gosztony. Ez minden esetben jól elkülöníthető, mivel az utóbbinál mindig jelölték a nemesi származást. A legtöbb írott változatát a következő neveknek találjuk az anyakönyvekben: 9 Andreik (Martinya), 8 Vaktar, 7 Hánsek, Labricz, Trplan és 6 Bajzék, Csuk, Daics, Hampo, Kozár, Mesics és Sérfecz. Mint említettem, az egyes falvak vezetéknevei nem változatosak, sok ember örökölte azokat, ezért feltételezhetjük - ha az anyakönyvek nem is örökítették meg -, hogy nagyon sok embernek volt ragadványneve. A leggyakoribb, falvakra jellemző családnevek a 18. század második felében a következők voltak (a falunév utáni szám a személyek/nevek arányát fejezi ki, azaz azt, hogy körülbelül minden hányadik egyénnek volt eltérő a neve):

Felsőszölnök (9,21): Csuk 80, Labricz 63, Bajzék 62, Horváth 54, Mukics 48, Hampo 43, Sérfecz és Skapér 33, Grebenár 32.

Csöpincz (7,57): Császár 55, Korpics 49, Gáspár 34, Csrnko 25, Osvald 24, Zamedics 21, Csicsek 20.

Markócz (7,48): Csaszar 52, Karpics 43, Trplan 38, Bocskor 29, Csrnko 25, Barlabás 22, Gorsza és Horváth 21.

Martinya (6,7): Kozár 37, Szukics 27, Andreik 24.

Türke (6,23): Fartek és Gubics 53, Rogán 38, Kühár 36, Embersics 27, Liszicz 25.

Már e leggyakoribb, az egyes falvakra jellemző nevekből is leolvasható az összeházasodások köre. Az egymáshoz közeli Csöpincz és Markócz lakosai közt a jelenség gyakori volt. Ugyanez nem jellemző a később összevont Martinya és Türke lakosaira, ők inkább Felsőszölnökkel tartottak szorosabb kapcsolatot, amit a két kicsi falu teljes névanyagának vizsgálatakor figyelhetünk csak meg.

Az elkövetkezőkben az öt település vezetékneveit közlöm betűrendben. Az évszám az első írásos alak előfordulását, az azt követő szám a gyakoriságot jelzi. Beljebb szedve olvashatók a névváltozatok. Címszóként több esetben nem a ma használatos névformát közlöm, hanem mindig azt, amelyik a leggyakoribb a 18. századi matrikulákban. Kérdőjellel kezdem atokat a vezetékneveket, amelyek bizonytalan olvasatok.

Felsőszölnök

Csöpincz

Markócz

Martinya

Türke

A felsőszölnöki plébánia, azaz a hét település keresztneveit falvanként, nemenként írtam ki a forrásokból. Az 1750-1800 közötti időt két nemzedékváltásnyi korszakra bontottam (1750-1775 és 1776-1800), hogy a táblázatokból leolvasható legyen a névadás változása. A név utáni évszám az első lejegyzett előfordulást mutatja, az összesítés pedig azt, hogy az egyes falvakban a lakosság hány százaléka viselte ugyanazt a keresztnevet. Mindvégig figyeltem azt, hogy az újszülött vajon milyen motiváció alapján kaphatta a nevét. 18. századi adataim Kozár Máriát igazolják. Ahogy ma is él a szokás, hogy a gyermek nevét már születése előtt kiválasztják, úgy történhetett kétszáz-kettőszázötven évvel ezelőtt is.^[7] Három fő ok figyelhető meg: a szülő, nagyszülő nevének átvétele, főleg elsőszülötteknél; a keresztszülő nevének öröklése főként lányoknál; valamint a születésnap vagy az azt követő napon lévő naptári szent nevének adása. E hármas jelenség különösen a ritkább keresztneveknél figyelhető meg, hisz a gyakoriaknál akár többszörös egybeesés is előfordul. Főként a nevezetesebb névnapok körül nagy a sűrűsödés, így három-négy András, Balázs, György vagy Éva, Katalin is található egymás mellett, noha az év folyamán esetleg alig kereszteltek hasonló nevű gyermeket. Így például 1752. február 6-án két Dorottyát, 1753. december 8-án két Miklóst stb. olvashatunk, akiket ugyanazon napon kereszteltek. A választás a falvakban mindössze 10-18 névre korlátozódott, így például Felsőszölnökön minden 5. gyermek János vagy Anna volt. Ugyanitt a falu lakosságának majdnem 80%-a csupán hat néven osztozott. Mint fentebb jeleztem, a halálozási matrikulákból kiderül, hogy nagyon sok volt az egyező vezetéknév is. Adatok hiányában megválaszolatlan a kérdés: vajon mennyi becenév (és ragadványnév) lehetett, hogy viselőiket azonosítani lehessen? A továbbiakban táblázatokban, adattárszerűen ismertetem a hét település férfi- és női neveit.

Felsőszölnök (Gornji Senik)

Csöpincz (Čepinci)

Markócz (Markovci)

Martinya (Martinje)

Türke (Trdkova)

Permise (Vérica)

Ritkarócz (Ritkarovci)

Az adatokból kitűnik, hogy a hét község névanyaga sok tekintetben hasonló, néhány név esetében feltűnően eltérő. Ezek az eltérések valójában akkor lennének szemléletesek, ha a sor mellé összevetésként odatennénk egy más Vas megyei vagy távolabbi dunántúli magyar falu névanyagát. Hely hiányában ezekre a megfelelő részeknél csak utalni fogok. Megjegyzendő még, az egymáshoz közel fekvő Türke és Martinya, illetve Markócz és Csöpincz keresztneveiben, azok gyakoriságában nagy a hasonlóság. Ugyanakkor ez nem mondható el Vérica és Ritkaróc esetében, sőt a különbségek a feltűnőek. A két közeli, nagyon kicsi településen az újszülöttek száma a második korszakban évente csupán egy-kettő volt, lakosságuk csökkent, amelyet utólag talán a kedvezőtlen földrajzi fekvésnek tulajdoníthatunk.
A 18. század végén szinte mindenütt ott találjuk a leggyakoribb férfinevek közt a Jánost és a Józsefet. Az előbbi népszerűségét különösképpen növelhette a plébánia területén maga a templom titulusa is. Érdekes módon épp ezt a nevet illetik leggyakrabban jelzővel, ha az eltér a templom védőszentjétől (pl. evangélista). A József név Martinya kivételével jóval kedveltebb, mint más magyar falvakban. Ez a jelenség igazolni látszik azt a feltevést, hogy a név divatja nyugat felől terjedt el Magyarországon. A középmezőnyben olvasható István, Ferenc és György beillik a kor névadásába. A Mihály - más falvak igen gyakori neve - csupán Markócon, ott is csak a hatodik helyen szerepel, azaz nem volt kedvelt a Szlovénvidék (Slovensko Porabje) falvaiban. Feltűnő Csöpincen a Mátyás, három településen az Ádám gyakorisága, holott ez a Dunántúlon a betelepült németségre volt jellemző. Bizonyára archaikus szokásként maradt meg Felsőszölnökön és Martinyán a Balázs gyakori előfordulása. Sokan kérhették a védőszent segítségét, torokfájás, gégedaganat, diftéria elkerülése végett. Megfigyelhető a névadás február 3-a körüli sűrűsödése.^[8] (Markócon és Türkén a ritka nevek közé szorult.) A századvégen más plébániákon már nem, vagy esetleg egyszer-egyszer olvasható. Minden faluban található egy perem névanyag egy-két bejegyzéssel, így itt az Adalbert (német szülők), Fülöp, Jakab, Simon, Károly, Márk, Pál, László, Imre, vagy az akkor kiavulónak számító (ma újra nagyon divatos) András, Tamás, Márton.

A női keresztnevek közül az Annak, Katalin és Zsuzsanna mint leggyakoribbak az országos átlagnak felelnek meg. Kiemelkedően sok az Éva - Markóczon első; Csöpincen és Türkén második a sorban -, úgy tűnik, a szlovénság körében tovább élt a név divatja, mint más vidéken. Az Erzsébet, Judit, Margit változó helye az előzőek után átlagos, nem eltérő. Viszont feltétlenül meg kell említeni az Apollónia nevet. Általában elmondható, hogy az egész plébánia területén kedvelték, Csöpincen pedig az előkelő hatodik helyet foglalja el. Száma két ízben is növekedett. A második korszakban akkor, mikor az első Apollóniák keresztanyák lettek, s nevüket adták az újszülött lányoknak. Megfigyelhető, hogy szívesen választották a február első hetében születetteknek is (az alexandriai szent 249. február 9-én vetette magát tűzbe).^[9] A névtani szakirodalomban és más 18. századi gyűjtésekben e keresztnév szinte elő sem fordul. Kedveltségét nem sikerült kiderítenem: nem volt róla elnevezve a környéken sem templom, sem kápolna; a terület egy részét birtokló Batthyányiak családfáján sem olvasható. A Mária és a Terézia előfordulása még csekély, a nevek megjelenése is későbbi, mint más plébániákon. Érdekes azonban, hogy 1764-ben már Marinka (ez a második Mária az anyakönyvben!), 1769-ben pedig a szlovén Majcsa becenéven jegyezték be őket a martikulába. Korábbi időszak névadási divatjára utal a már ritkának mondható Ágota, Borbála, Dorottya, Orsolya. Németes hatást tükröz a Franciska, Magdolna kevés számú előfordulása. Markócon már megjelenik más falvak kedvelt Rozinája, ugyanitt és Véricán a Mónika. Az ötven év alatt a Juditok és Mariannák száma nőtt ugrásszerűen több településen is. Megjegyzendő, hogy a szülők a lányok esetében általában még kevesebb névből válogattak, mint a fiúknál. Ezért egy névre sok személy jutott. A plébánia székhelyén, Felsőszölnökön a legrosszabb arány: a 772 újszülött csak 18 néven osztozott, így csak minden 43. kapott eltérő keresztnevet.

Kettős keresztnevet csupán öt esetben adtak újszülöttnek; s egyszer, 1778-ban Csöpincen egy fiúnak hármast (István János Gáspár). E többedik utónevek nem extrák, kirívóak, mint más plébániák anyagában olvasható (főként nemesek gyermekeié), megegyeznek az első nevekével (György, János, Anna, Zsuzsanna, Margit). A plébánia településein a fél évszázad alatt 50 kettős és egy hármas iker született. (Felsőszölnök 13, Türke 11, Martinya 3, Csöpincz 15, Markócz 5, Véricza 2 és Ritkaróc 1.) Csupán érdekességként jegyzem meg, hogy sokszor évekig egy ikerszülés sem volt plébánia területén, ugyanakkor 1783-ban és 1795-ben három-három, 1773-ban pedig négy esetben is előfordult. Más dunántúli falvakban megfigyelhető, hogy az ikrek névadása jelentősen eltér az egyes gyermekekétől (ritka, alliteráló nevek, kettős naptári névnap választása stb.). Itt azonban csupán két fiú kapott ritka keresztnevet épp a születésnapja alapján (Mihály, Miklós), egy német szülő pedig az Adalbert nevet választotta az egyik fiának. A hármasok Markócon születtek 1793-ben, nevük: Ádám, Éva és Judit. Az első két név választása (bibliai ősszülők) a gyermekek életképtelenségére utal.

A becézőnevek száma - a már említett pontos anyakönyvezés miatt - nagyon kevés. Fiút egyet sem jegyeztek be becézett alakban (a jelenség szinte minden plébánián hasonló volt). A lányoknál a következők fordulnak elő:

Anna - Panna (4),
Apollónia - Pona, Pollónia (2),
Mária - Marinka, Majcsa (2),
Erzsébet - Örsa (3) és
Ilona - Lonka (3).

Összességében megállapítható, hogy a 18. század végi szlovén plébánia névanyaga három fő csoportra osztható: gyakori, átlagos és ritka keresztnevekre. Nem találunk nagy különbséget az igen gyakori és a ritkán olvasható keresztnevek anyagában, ha azt összevetjük a korabeli más magyar nyelvterület névadási szokásaival. Viszont lényeges az eltérés a középmezőnyben elhelyezkedő neveknél (Mátyás, Ádám; Apollónia, Judit, Marianna stb.). Egyes neveket még nem részesítenek előnyben (Pál, Péter, Mihály; Mária, Julianna, Terézia), másokat viszont hosszabb ideig megőriztek a gyakoribbak között (Balázs, Éva).

Mint láthattuk, e több ezer nevet tartalmazó rendszer sok tekintetben eltér más, 18. századi magyar falvakétól. Érdemes lenne összehasonlító vizsgálatot végezni, hogy több mint 200 év elmúltával mára mennyire és milyen elemekben változott meg ezen falvak vezetéknévi állománya, valamint a keresztnévadás divatja a volt felsőszölnöki plébánia lakosai körében.

Irodalom
Vas megye földrajzi nevei. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága. Szombathely. 1982. Szerk. Balogh Lajos és Végh József.
Franc ©ebjanič: Slovensko-madľarski slovar. Drľavna Zaloľba Slovenije. Ljubljana. 1969.

[1] Magyar Országos Levéltár Mikrofilmtára. Felsőszölnök: A 4442
[2] Vasvármegye. Szerk. Dr. Sziklay János és dr. Borovszky Samu. Budapest. Apollo. 1898. p. 37.
[3] Marija Kozar-Mukič: Slovensko Porabje. Ljubljana-Szombathely. 1983. p. 87.
[4] Magyar helységnév-azonosító szótár. Szerk. Lelkes György. Balassi Kiadó. Budapest, 1992. és Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. Budapest, 1894. p. 742., 774., 783, 796., 805.
[5]A szombathelyi egyházmegye névtára. 1991. Szombathely. p.58.
[6] Mukicsné Kozár Mária: Felsőszölnök. Szombathely-Ljubljana. 1988. p. 26. és 29.
[7] M. Kozár Mária: A gyermek születéséhez fűződő rítusok a vasi szlovéneknél. Vasi Szemle. 1988/2. p. 151.
[8] A szentek élete. Szt. István Társulat. Budapest. 1984. p. 78-79.
[9] A szentek élete. Szt. István Társulat. Budapest. 1988. p. 89.