Kedves Közönség!
Köszöntöm Önöket. Először is bemutatkozom, én Mészáros Szabolcs vagyok, ez az úriember itt mellettem pedig Pilt Béla.
Az ő képeit megnézni gyűltünk itt össze, nekem pedig az lenne a feladatom, hogy beszéljek Pilt Béláról, az ő képeiről, az ő festészetéről, csupa olyasmiről, ami sokak szerint - köztük szerintem is - ott kezd működni, ahol a szavak végetérnek. Kérek engedelmet, én nem tudok beszélni Pilt Béla képeiről, nem tudom megkönnyíteni az Önök dolgát, kedves közönség - nem tudom megkönnyíteni abban, hogy értsék, érezzék, amit látnak, én legfeljebb arról tudok Önöknek számot adni - és ezzel fogok most röviden megpróbálkozni -, hogy hozzám mi jutott el Pilt Bélából, hogy én mit látok az ő képein, és hogy énszerintem mi az, ami elmondható, kedves egybegyűltek, arról, amiről nem lehet és nem is érdemes beszélni...
Nem is fogok én itt e képekről szót ejteni: ezek a képek itt vannak Önök előtt, csak azért vannak itt, hogy Önök lássák őket, hogy Önök alaposan, figyelmesen szemügyre vehessék őket, hogy Önök akár még beszélni is megpróbálhassanak róluk, ezekről a képekről, amikről nem is lehetséges beszélni, ám itt vannak, hogy Önök mégis olyasféle kapcsolatba kerülhessenek velük, amilyen kapcsolatot az ember létesíteni szokott olyan tárgyakkal, melyek a szemlélődés tárgyaiként aposztrofálhatóak, s amilyen kapcsolat lehetőségét csak az érvényben egyáltalán nem lévő, közösen ki sem munkált, netán kialakult, de már rég elavult és semmibevett, bár a közösségi léttel foglalkozó s a kiállításlátogatás mikéntjére, ezen belül a kiállított tárgyakkal történő kapcsolatfelvételre vonatkozó, valamiféle hallgatólagos megszokás diktál. Kérem Önöket ezen diktátumok és a saját megrögzöttségeik haladéktalan és teljes elengedésére, és ezen képeknek a lehető legteljesebb, a szemlélődés általi maradéktalan és alapos birtokbavételére. Ezek a képek ugyanis csakis az Önök látóidegén keresztül történő, érzetek formájában megvalósuló behatolás, behatás és hatás útján kelnek életre és teljesítik be méltón küldetésüket.
Itt vannak ezek a képek, és én azért is kérem Önöket erre a lehetőleg maradéktalan birtokbavételre, mert ezek a képek nem valósítanak meg semmit abból a sajnos megszokott, bár ténylegesen meg nem szokható és lapos diskurzusból, amit nap mint nap mérhetetlen értéket és néha már a magunk számára is tényleg elhihetetlen jelentőséget hordozó emberi életünk úgynevezett mindennapjaiban úgynevezett átlagemberekként folytatunk, és abból sem hírlik idáig még a hamva sem annak, amit nap mint nap művészetként előadva láthatunk, vagy akár felvállaltan kommersz és igénytelen - s ezáltal a befogadókat megalázó - tucatproduktumok formájában megfelelő csatornákon keresztül hozzánk elfogyasztás, majd tünet-és kockázatmentes megemésztés céljából eljuttatnak, kedves közönség, távol maradnak ezek a képek ettől a komédiától és tudomást sem vesznek róla, s ezáltal közelebb visznek minket ahhoz, hogy az életet és a művészetet is jelentőségének megfelelő bánásmódban részesítsük. Az életnek, valamennyiünk közös itt-tartózkodásának és a művészetnek ugyanis egyaránt csakis oly' módon adatik meg a jelentőség boldog tudata, és csakis azáltal tarthatja meg mégis egyúttal az alázat tágasságát, ha lélekteli közlésre szánja el magát, ha bátorkodik magáról a lényegesről és csupaszon csakis a lényegesről, sokszor kellemetlenségek árán is, mégis, akkor is, csakis a dolgok magváról nyilatkozni (mégha olyan, zavarba ejtő, talán megrovó pillantásokat is kiprovokáló cselekmény ez, mintha az utcán egy ismeretlennel találkozva azzal rögtön egy személyes, végtelenül hevítő, költői, netán láthatóan aggasztó vagy éppen nagyon felemelő gondolatunkat osztanánk meg, valamit, amit a létezés édes lényegéből egy pillanatra meglátni véltünk, és csak mondjuk, hiába tudjuk, a következő pillanat és a dadogó szavak már nem alkalmasak ennek az élménynek, ennek a belső történésnek a bemutatására, közlésére, semmi módon nem leszünk képesek intenzitásának még a távoli megközelítésére sem...) És mégis... Érdemes-e valamit is mondani ezen kívül, szabad-e beszélni másról, és nem tékozlás-e a szent, bár megszentségtelenített szavakat más módon, másnak szolgálatába állítani, mint megpróbálni a már végtelenszer elhangzott és a jövendőben is bizonyára unalmasan sokszor elhangzó, félelmeink szerint kongó és üres és jelentéktelen szavakat mégis valami titkosan új sorba állítani, valami rejtélyes új jelentés, új paradigma építőkockáivá téve őket, amely építmény szemlélőjében határozott érzésként merül fel: mintha hallottam volna már, de pont így biztosan nem, és ez így már mást jelent... És szabad-e, érdemes-e élni másképp és másmilyen tudattal, mint hogy én, a por, alkalmasint a porművész a porfestékkel az örök és végtelen Lét egy embernyi darabkáját úgy próbálom megvalósítani, hogy mindeközben merjek ezzel a felfoghatatlan és megfoghatatlan entitással önátadó módon kommunikálni, hogy létezésem minden tapasztalatát és élményét képes legyek és legyen képem a lábai elé helyezni. Nem csak a képeiről, nem tudok én Önöknek Pilt Béláról sem beszélni. Kérem, felejtsék el most azok is egy időre, akik valaha látták, hogy látták, felejtsék el, legalább amíg a képeit nézik, felejtsék most el, akik ismerik és azt hiszik, ismerik és ezért aztán tudják őt valamilyennek, felejtsék el és higgyék el, megvalósulni látják majd akkor egy végtelenül vidám és mégis komoly utópia életrekeltét: ez az ember itt nem az ő ismeretlen testvéreihez szól, nem gügyög és hízeleg, inkább halkan, csendben, ám érthetően beszél, ezekkel a festményekkel szinte beburkolva és eltakarva a néző elől önnön anyagi arcát: külszíni formát ad egy valójában belülről kiinduló és ott felbukkanó víziónak, anyagi valót kölcsönöz valami szellemi síkon megélt rend-érzetnek, kivetíti az általa megtapasztalt, mindent behálózó törvények és elvek működésének, az oknak és okozatnak szikár sokszerűségét és bőségét, beszámol az ő sejtéseiről, arról, ami a dolgok, igen, csak úgy a dolgok, a teremtett világ rendjének dolgai közös és mélységes misztériumának közelében a számára világossá vált, így hát amit ennek a kint és bent egységében megélt rendnek, csendes bizonyosságnak a szemlélése közben ő szavakba önteni nem tudott, azt mind simogató fénybe villantja, íme.