Befejezéséhez közeledik a Nagy Könyv játék. Egy játék, amely 2005-ben megszólított több százezer embert, hogy olvasmányélményeiről nyilatkozzon, és megosztotta az irodalom holdudvarában élő értelmiséget, miközben a formálódó jelenségeket értelmezték és a játékra fordított pénzek célszerűségét, hasznosságát firtatták.

Mialatt a program gondozói Magyarország legkedvesebb regényét vágyták megtalálni, többeket az a kérdés foglalkoztatott, hogy a kialakult százas lista miért mond ellent olvasáskutatók lajstromainak, sőt könyvtárak kölcsönzési toplistáinak? Hogyan voltak képesek többségében esztétikai értékekkel bíró szépprózák maguk mögé utasítani szórakoztató, elandalító lektűröket? Magam úgy látom, nincsen semmi baj a szavazatok nyomán kialakult listával. Sokkal inkább arról van szó, hogy olvasottság és kedveltség nem feltétlenül esik egybe. Miért volna baj, hogy emberek, esetleg nem is friss élmények nyomán, hanem emlékeikből, valamikori élményeikből táplálkozva értékeik szerint szavaztak? Nincs kétségem a felől, hogy így történt.

Ráadásul a szavazás csak egyik, véleményem szerint nem is a legfontosabb eleme volt a játéknak. Sokkal fontosabbnak vélem, hogy mozgósított! Mire is? Az "örömolvasás" létezésének demonstrálására, értékeink megvallására, az irodalmi tapasztalat keltette élmények, szorongások, útkeresések kimondására, mások meghallgatására, a megszólalás, a beszélgetés már-már feledésbe menő csodatévő titkának újrafelfedezésére!
Megyénkben legalább is ez történt. A Berzsenyi Dániel Könyvtár és partnerei által szervezett közel hetven találkozón a résztvevők maguk mögött hagyták a szürke hétköznapok rutinjait, letették a televízió távirányítóját, okot találtak a felöltözésre, véleményt formáltak és meghallgattak, azonosultak vagy elhatárolódtak, erősítették személyiségüket. Biztos vagyok abban, hogy családi és baráti körbe is elvitték az estek élményét, majd levették könyvespolcaikról vagy kikölcsönözték könyvtáraikból régvolt olvasmányaikat, mások kedvenceit, esetleg sosem hallott szerzők műveit. Ezek cáfolhatatlan tények, melyet például Az arany ember, a Tüskevár, a Száz év magány, az 1984, a Mester és Margarita esetében egyértelműen igazol az olvasómozgalom-mentes időszakhoz képest kétszeres, háromszoros könyvtári keresettség. Sokan visszataláltak az irodalomhoz, de bizonyosan nem elegen. És főként nem lett népesebb a rendszeresen szépirodalmat olvasók, irodalmi élményekből személyes tapasztalatot akkumulálók tábora. Aki esetleg ezt várta a programtól, az alaposan elszámította magát. Az olvasás mint kulturtechnika sokkal bonyolultabb társadalmi jelenség annál, mint ami egyetlen, időszakos tényezővel eredményesen és tartósan befolyásolható.

Az olvasás fogalom azon szavaink közé tartozik, melynek jelentése többértelmű, és digitális világunkban soha nem látott módon változó tartalmú. Ma már ott tartunk, hogy használatát pontosan definiálnunk szükséges ahhoz, hogy egyáltalán értsük egymást. Példaként elég talán egyetlen hivatkozást említenem: az alapkommunikációs készségeket (olvasás, írás, számolás, rajzolás) kutató Terestyényi Tamás a textusként értelmezett szöveg meghatározásába minden üzenethordozó információforrást beolvaszt, legyen az kép, zene, mozdulat vagy jel. Többek között megállapítja, hogy az üzenet értelmezéséhez szükséges kódkészlet hiánya jelentős társadalmi csoportokban riasztó méreteket ölt. Nem csupán azért, mert a szabadidő-ipar szinte ellenállás nélkül benyomulhat a személyes tevékenységi szférába, hanem azért is, mert a munkatevékenység sem késztet rendszeres készség-gyakorlásra. Egy ilyen világban az emberek abban érdekeltek, hogy minél könnyebben és gyorsabban hozzájussanak azokhoz az információkhoz, amelyek feltétlenül szükségesek életükhöz, azután pedig élvezhetik ?pótlékaikat?. A tömegkommunikációs médiumokból tájékozódó, az újságokat csupán átfutó, az interneten "mindent" megtalálni vélő emberek valójában információt keresnek, amit praktikusan használni lehet. A szó teljes jelentése értelmében nem "olvasnak", nem mozgósítják értelmi és érzelmi intelligenciájukat, nem művelik tudásukat.

A jelenséget nem a digitalizáció hozta létre, az okok, legyenek azok társadalmiak vagy személyesek, a mélyrétegekben húzódnak. Ne legyenek illúzióink! Az internet széleskörű elterjedése sem képes bevonni azokat az egyéneket a tudás és műélvezet világába, akiknek késztetése hiányos. A világ gazdagabb, fejlettebb, polgárosodottabb régióiban is léteznek áttörhetetlen gátak, ott is hódít a televízió, ott sem jellemzi a társadalom többségét a rendszeres olvasás. Mégis, az ottani olvasáskutatókat az izgatja, hogy minden ellenkező jóslat ellenére miért maradnak meg könyvtárhasználónak " és szépirodalmi művek olvasóinak " azok, akik otthonról és a munkahelyükről is rendszeres használói digitális tartalmaknak. Mert láthatóan nem fogynak el: a felolvasó estek termei újra és újra megtelnek közönséggel, fiatalokkal is! A frankfurti könyvvásáron évről-évre hatalmas a könyvkínálat, a világ legnagyobb internetes könyváruháza (www.amason.com) állja a versenyt az elektronikus könyvtárakkal és az e-könyvekkel! McLuhan többek által kedvelt víziója a Gutenberg-galaxis haláláról kétségtelenül maradandó nyomokat hagyott. Kultúrakutatók, szociológusok, irodalmárok időről-időre felteszik a kérdést: valóban végéhez közeledik a papírra nyomtatott betű, és vele az olvasás kora? Az érvek és ellenérvek könyvtárnyi irodalmát lehetetlen idézni. Ezért, bízva írásom olvasóinak történelmi emlékezetében, nemet válaszolva a kérdésre, csupán arra szeretnék utalni, hogy a társadalmak és a kommunikáció története igazolhatja, egyetlen tudás-áthagyományozási mód sem veszett el végérvényesen a civilizáció útvesztőjében!
Az orális történelem és tapasztalat az íráskultúra mellett is jelen volt és van életünkben, ahogy a képi kultúra olvasztótégelye sem volt képes eltüntetni az olvasás szerelmeseit. Magam úgy vélem, a lineáris olvasástechnika a hipertext világában is tovább fog élni! Funkcionális és párhuzamos használatát mindazok meg fogják tanulni, akiket belső iránytűjük, értékrendjük erre ösztönöz.

Miért hát a "farkast kiáltok" hevület? Úgy vélem, a magaskultúra térfelén működik egyféle rossz lelkiismeret.
Voltak akik elhitték, de legalább elhitetni akarták, hogy a műértő olvasás kiterjedése, az iskolázottság emelkedésével és az emberi léthez szükséges anyagi javak rendelkezésre állásával, látványos és tapintható lesz. Az már bizonyos, hogy a felsőoktatási hallgatói létszám látványos emelkedése lényeges változást nem hozott, mert nem is hozhatott. Mert nem az értékrend, az ízlés változott, hanem a diplomagyárak vonzása erősödött.
A művelődési technikák elsajátíttatásában az iskolai oktatás nem volt képes a neki szánt felzárkóztató szerep betöltésére, így maradt az előny azoknál a családoknál, ahol az élet fontos kellékei között az esztétikai fogékonyság, az irodalom iránti igény is helyet kap. Ez egyúttal arra is biztosíték, hogy az olvasás nemzedékről nemzedékre képes lesz legalább megőrizni pozícióját, keletkezzenek bár újabb kommunikációs technikák. Az olvasó nemzet vágyálmának hamis illúziójával szembenézni pedig soha nem késő, mert nem csupán a digitális világ, hanem a maguknak helyet követelő, az egyéni választást értékként elfogadó sokféle ízlésvilág is a kultúra újraértelmezésére sarkall.

Ha a kíváncsiság, az érdeklődés felkeltéséhez játékok, irodalmi alkotások filmes olvasatai, olvasómozgalmak hozzásegíthetnek, akkor azokat nem fanyalgás tárgyának, hanem lehetőségnek tekintem. Mert szeretném, ha sokan elmondhatnák: vannak Nagy Könyveim.

(Megjelent a Vas Népe 2005. december 15-diki számában, "Megszólított rengeteg embert" címen.)