A búcsú katolikus teológiai fogalom. Az ortodox egyház nem ismeri el, a protestáns egyházak tagadják. A latin indulgentia 'készség a kegy gyakorlására' magyar megfelelője, amely az Isten színe előtt már megbocsátott bűnökért járó büntetések részleges vagy teljes elengedését jelenti. A magyar elnevezés az elengedés gesztusát fejezi ki.

A búcsú elnyeréséhez szükséges a megfelelő előkészület, az előzetes bűnbánat, a kiszabott feltételek teljesítése. A búcsú elnyerésének lehetősége kötődhet tárgyhoz (különleges oltár, rózsafüzér) időhöz (ünnep, szentév), helyhez (templom, kegyhely, zarándoklat). Felajánlható élőkért és holtakért. Egy-egy templom védőszentjének ünnepét is búcsúnak nevezik az ünnephez kötődő búcsú miatt.

A kegyhely templom vagy más szent hely, ahová egy csoda vagy történelmi vonatkozás miatt hívők sokasága zarándokol a helyi egyházi vezető jóváhagyásával. A kegyhelyeken bőségesebben kínálják fel a hívőknek az üdvösség eszközeit, a bűnbánat szentsége útján, valamint a népi vallásosság jóváhagyott formáinak ápolásával. Ahhoz, hogy egy kegyhelyet országosnak lehessen nevezni, a püspöki konferencia; ahhoz, hogy nemzetközinek lehessen mondani, a Szentszék jóváhagyására van szükség. A kegyhelyeknek bizonyos kiváltságokat lehet adni, valahányszor a helyi körülmények, a zarándokok nagy száma és főként a hívők java ezt indokolttá teszi. A népművészetet és vallásosságot bizonyító fogadalmi tárgyakat a kegyhelyeken vagy hozzájuk közeli helyeken láthatóan kell elhelyezni, és biztonságosan kell őrizni.

A búcsújárás a katolikus emberek zarándoklat a. Alkalom az elmélyedésre, imádságra, bűnbánatra, ájtatos cselekedetekre és beszélgetésekre. A test és a lélek erőpróbája a gyaloglás, az utazás, az éjszakai virrasztás, a böjtölés és más fáradalmak által. A hívők egyik legnagyobb közösségi élménye. Indítéka lehet: vezeklés, hálaadás, kérés (gyógyulás, nyomorúságtól való szabadulás), közösségi élmény utáni vágy, világjárás, világlátás, idegen tájak és emberek megismerése, kereskedés, ismerkedés. A középkorban a távoli szent helyek (pl. Róma) felkeresése erősítette a keresztény összetartozás érzetét. A búcsújárás hagyománya a latin és a szláv népek körében erősebb, mint az angolszász és a germán népek között.

A búcsújárásra vonatkozóan a 3. századtól vannak adatok a szentek életéről szóló leírásokban, a mirákulumos könyvekben . Az első útleírások a búcsújárás útvonaláról, a szálláslehetőségekről, a kórházak helyéről és a távoli népek életéről is tudósítottak. A kora középkorban a hosszú, esetleg 1-2 évig is eltartó búcsújárás egyének, kisebb csoportok, közösségek gyakorlata volt csupán. Ebben változás a 11-13. században következett be a városok és a népesség növekedésével. Ekkor jelentek meg a zarándokok segítésére a zarándokházak , a kórházak. A 11-12. század fordulójára kialakult a jellegzetes zarándoköltözet : köpeny, rajta kagyló, széles karimájú kalap, zarándokbot, búcsús tarisznya. A tarisznyát és a botot megáldották. A 14. századból vannak az első adataink csoportos búcsújárásra vonatkozóan, Magyarországon ez a kor a nagyobb arányú aacheni, római, valamint máriacelli búcsújárások időszaka. Több korabeli forrás megemlékezik az Aachenbe keresztekkel, énekszóval, gyertyával bevonuló magyar csoportokról. Ennek a gyakorlatnak a török hódítás és a hitújítás vetett véget. Sorra pusztultak el búcsújáró helyeink és az ereklyék, de 17-18. századi visszaemlékezések tanúsítják, hogy nem minden búcsújárás szűnt meg a hódoltsági területeken sem. A török megszállók nem tiltották a búcsújárást Andocsra, és Szeged-Alsóvárosra sem. A háborúk és dúlások ellenére is élt Bisztrica, Boldogasszony és más települések búcsújáró hagyománya. A felszabadító háborúk, a barokk, a Regnum Marianum gondolatköre, a katolikus restauráció eredményeként újból föllendült a búcsújárás Magyarországon, elsősorban a Mária-tisztelet jegyében. Ez a magyarázata annak, hogy 17-18. század búcsújáró helyeink többsége Mária-kegyhely. A barokk kor felvirágoztatta a búcsújárást, amelyeken elsősorban a hazai kegyhelyeket részesítették előnyben, felélesztve a középkori zarándokhelyeink egy részét. Magyarország katolikus vidékein a 18. század végére kialakult búcsújárást II. József 1784-es rendeletei majd egy évtizedre visszavetették, megtiltották az egy napnál hosszabb búcsújárást, elkobozták és jórészt megsemmisítették a kolostorok, templomok ereklyéit. A 19. század elejére ismét megújuló búcsújárás csak a szabadságharcot követő 1-2 évben szünetelt. Jelentősen tágította a búcsújárás távolsági határait a vasúti hálózat épülése. Napjainkban a gyalogos zarándoklatok jelentősége háttérbe szorult, a turizmussal párhuzamosan a búcsújárás is modernizálódik.

(Felhasznált irodalom: Magyar katolikus lexikon. 2. köt. Bp., 1996. 59-70. p.;

Magyar katolikus lexikon. 6. köt. Bp., 2001. 435-436. p.)


Vas megye bővelkedik olyan kegyhelyekben, zarándokhelyekben, amelyeknek a látogatásával búcsú (= feloldozás) nyerhető. A magyar kegyhelyek nagy része a Mária-tisztelet jegyében alakult ki, de több búcsújáró hely keletkezett a Szent Vér ereklyék nyomán is. E kegyhelyek kialakulását látomások, jelenések, csodás gyógyulások, legendák erősítették meg. Celldömölk (Kismáriacell), Vasvár, Gencsapáti, Velem - Szent Vid és Csepreg híresebb búcsújáró helyein túl a horvátzsidányi Peruska Mária kegyhely, a kemestaródfai Miród-forrás és a váti Szentkút is kedvelt vasi búcsújáró helyként ismert. A szombathelyi Szent Márton templom Szűz Mária kegyszobra például szintén a gyakran látogatott kegyhelyek közé tartozott a 17-18. században.