Szent Imre templom, 1991.
Helyére kerül az aranyozott vörösréz kereszt, amelyet II. János Pál pápa szombathelyi látogatása alkalmával megáldott.
(Helyére került a Szent Imre-templom keresztje. = Lélek és Élet, 1991. 6. sz. 14-15. p.)
A második világháborúig híres búcsújáró hely volt, amely az itt bekövetkezett felgyógyulásoktól vált keresetté. A Szent Imre templom eredetére vonatkozik, hogy Szent Imre (1007-1031) életében, mint a Németújvári grófok vendége, többször vadászott a környéken, ezért halála után tiszteletére kis kápolnát építettek a 200 m magasságú felsőrönöki hegyen (már 1336-ban búcsújáró hely volt), e kápolna helyére a 13. században a franciskánusok szintén Szent Imre tiszteletére emeltek templomot, amely 1898. utolsó vasárnapján egy viharban annyira megrongálódott, hogy le kellett bontani. Az új templom alapkövét 1902. november 9-én tették le, felszentelése 1904-ben Pünkösd vasárnapján volt. A trianoni békeszerződést követően a templom néhány méterre került az új határtól, 1945 után emiatt, mivel határsávban volt, megtiltották látogatását. Berendezését elvitték, az épületet sorsára hagyták, a határőrség használta magasfigyelőként. A rendszerváltás után felújított templomot 1992. szeptember 22-én szentelték fel.
A templom korábbi tradíciói a vasfüggöny lebontása óta látszanak újjászerveződni. E kultuszhely érdekessége, hogy a trianoni döntés a falut és templomát elválasztotta egymástól: a templom - ha csak pár méterrel is - a határ innenső oldalán maradt, míg Felsőrönök Ausztriához került. Ez a tény természetesen az ide irányuló zarándoklatokat már 1948 előtt is számottevően mérsékelte. Igaz, a két világháború között búcsúnapokon: pünkösd másnapján és a Szent Imre névünnepét követő vasárnapon még több ezren keresték fel nem csupán a magyar oldalról, hanem Ausztriából is. A templom népszerűségét az a mondai hagyomány is táplálta, hogy Imre herceg szeretett e tájon vadászni, és ezért épült itt a templom. Az ide irányuló zarándoklatok - talán még fontosabb - motivációi között szerepelt az is, hogy híre járt, hogy az ide érkező búcsúsok körében több csodás gyógyulás is bekövetkezett. A hagyomány szerint elsősorban a mozgásszervi sérültek gyógyultak meg itt - ezért volt szokás a viasztestrészek áldozása (viasztestrészek: a népi vallásossághoz kötődő fogadalmi tárgy; a magyar nyelvterület kegyhelyeinek döntő többségében nagy tömegben árusították ezeket a különféle testrészeket ábrázoló viaszfigurákat, amelyeket a mézesbábosok készítettek öntőformák segítségével. Ezek valójában fogadalmi vagy áldozati adományok voltak, amelyeket segítség kérésével vagy hálaadásképpen helyeztek el a kegykép, illetve a kegyszobor környezetében).
A búcsújáró hellyel kapcsolatos anekdota (rátótiáda), mely egyben a nyugati végek Szent Imre kultuszához is adalék:
"A rönöki német ajkúakat pumhiencek-nek hívják a környéken. Ennek okát egy szájhagyomány útján terjedő történet magyarázza meg. A Szent Imre-templom olyan híres búcsújáró hely volt, hogy egyszer a császár is bejelentette az érkezését. A helybeliek elhatározták, hogy ebből az alkalomból megtöltik és elsütik a nagyszombati körmenethez használt mozsarakat. A nagy várakozás közben a figyelő erős porfelhőt észlelt az őrhelyéről, mire a mozsarakat sorban elsütötték. Később aztán kiderült, hogy nem a császár és kísérete jött, hanem egy tehéncsorda. Csakhamar azonban megjött a császár is. Ekkor a községi elöljáró elkiáltotta magát: Pumm, hienc kimmt da Kajzer!" [Figyelem hiencek, most jön a császár!]
Hienc: a Vas megyében élő sváb kisebbség elnevezése.
A búcsújáró helyet az 1930-as Szent Imre-év alkalmával Bethlen István volt miniszterelnök és Mailáth Károly erdélyi püspök is felkereste.
Évente kétszer van búcsú: Pünkösd hétfőn és Szent Imre ünnepe utáni vasárnapon.
(Felhasznált források: Vakarcs Kálmán: A Szentgotthárd-muraszombati járás ismertetése. Szombathely, 1941. 186. p.;
Vas megye földrajzi nevei. Szerk. Balogh Lajos, Végh József. Szombathely, 1982. 360-361. p.)