Ismeretes volt a kultuszrminisztériumban és az egész kormányban Hidasynak szigorúan az egyház tanaihoz és jogaihoz ragaszkodó állásfoglalása és felfogása ebben és más egyházi vonatkozású ügyekben is. De ezt mindenki csak tisztelte és értékelte benne. Jól tudták, hogy az egyház tanaiból és elveiből jottányit sem tágít. De ismerték az ő mocsoktalan, feddhetetlen papi jellemét és életszentségét, erényeit, önzetlenségét, hozzáférhetetlenségét is és ezek őszinte nagyrabecsülését, mély hódolatot és tiszteletet váltottak ki mindazokban, akik őt közelebbről ismerték és vele gyakrabban érintkezhettek.

Ezért, mikor a szombathelyi egyházmegye a népszerű és közkedveltségnek örvendő Szabó Imre halálával árvaságra jutott, sem az apostoli királynál, mint főkegyúrnál, sem a kormánynál nem ütközött nehézségbe, sőt teljes elismerésre és örvendetes tetszésre talált Simor János bíboros-hercegprímás abbeli óhaja és előterjesztése, hogy Hidasy neveztessék ki a szombathelyi püspöki székre.

Az apostoli király, I. Ferenc József 1882. október 8-án nevezte ki szombathelyi püspökké, XIII. Leo pápa pedig 1883. március 13-án prekonizálta Hidasyt, akit még ugyancsak XIII. Leo pápa később római grófi és pápai trónálló méltósággal tüntetett ki. Püspökké szentelése és püspöki székébe való beiktatása 1883. május 3-án nagy fénnyel ment végbe a szombathelyi székesegyházban. Mindkét funkciót szeretetének és nagyrabecsülésének jeleként maga a bíboros hercegprímás, Simor János, Hidasy jó ismerője és atyai barátja végezte.

Főpásztori üdvözletében, melyet püspöki székének elfoglalásakor egyházmegyéje híveihez intézett, ihletett szavakkal vázolja azokat a kötelességeket, melyeket mint püspöknek teljesítenie kell és egyúttal mindazt, amit az egyház utasítása szerint mint püspök híveitől kíván.
Különösen három dolgot hangsúlyoz: Isten igéjének hirdetését és hallgatását, a szentségeknek méltó kiszolgáltatását és használatát, végül az isteni jogon megállapított hierarchiai rend szerint való kormányzást és engedelmességet.
Mint püspök egyedül és kizárólagosan az egyháznak, egyházmegyéjének, papjainak és híveinek szentelte életét és mindenét. Engedelmes fia volt az egyháznak, a pápának, jóságos atyja papjainak, bölcs főpásztora híveinek.

Főpásztori üdvözletében foglalt ígérete és programmja szerint a főpásztori tanítói kötelezettséget, amint csak gyenge testi ereje és ideje megengedte, lelkiismeretesen és örömmel teljesítette. Gondos előkészület, ima és elmélkedés után pontosan kidolgozta és leírta szentbeszédeit. Nagyobb ünnepeken, kiváltképpen Mária ünnepeken előszeretettel lépett a szószékre. Adventi és nagyböjti vasárnapokon többízben tartotta a püspöki székesegyházban a plébániai prédikációkat. Amikor csak főpásztori kötelezettségei, bérmálások és hivatalos egyházi látogatások alkalmával, székhelyétől el nem vonták, kispapjainak a májusi elmélkedéseket és intelmeket nem egy alkalommal maga személyesen tartotta a szemináriumban egész május hónapban napról-napra. Előadása, komoly, előkelő, mélyen járó, méltóságteljes, tiszteletet parancsoló, áhítatot gerjesztő, kenetteljes volt, feltűnés, hivalkodás nélkül, egyedül az egyház, a szentírás és hagyomány tanítására, útmutatására támaszkodva és a halhatatlan lelkek örök üdvösséget szem előtt tartva.

Egész fellépéséből kitűnt, hogy minden szava komoly elmélkedés és megfontolás gyümölcse, melyet mint a gyöngykagyló az igazgyöngyöt, lelke belsejében érlelt meg és tárt hívei lelki javára eléjük. Prédikációi, intelmei, elmélkedései szinte lenyűgözhetetlen hatással voltak a hallgatókra, akik mindannyian egy szent lelki ember kristálytiszta meggyőződésének megnyilatkozása gyanánt tisztelettel fogadták, hallgatták minden szavát és senki mély megilletődés és lelki haszon nélkül nem távozhatott az ő prédikációiról.

De nemcsak a szószéken, a nyilvánosság előtt oktatott, tanított, prédikált ilyen krisztusi módon, hanem szűkebb körben, a magánérintkezés közben, négyszem közt is mindenkor, mikor papjaival, vagy híveivel érintkezett. Pedig erre is sok, kedvező alkalma kinálkozott.
Egész éven át napról-napra délelőttönként az ebéd idejéig nemcsak szívesen fogadta hívei és papjai látogatását, hanem egyenesen megkövetelte papjaitól, hogy minden évben legalább egyszer előtte megjelenjenek és lelkipásztori munkájukról és saját papi életükről neki részletesen, fiúi bizalommal beszámoljanak. Kimondhatatlan az a lelki haszon, mely ebből papjaira és általuk közvetve a hívek lelki életére hárult. Nem közönnyel hallgatta meg híveinek, különösképen papjainak ügyes-bajos dolgait, a hívekkel, hatóságokkal, községekkel, tanítókkal való viszonyát, az élet legkülönbözőbb terein felmerülő kisebb-nagyobb küzdelmeit, harcait, törekvéseit, terveit, hanem ellenkezőleg a legnagyobb érdeklődéssel és mesterkéletlen közvetlenséggel tárgyalt és foglalkozott ezekkel, sőt egészen magáévá tette papjainak minden, akár kisebb, akár nagyobb jelentőségű ügyeit, melyeket eléje terjesztettek. Papjainak magán, lelki életét ilyen alkalmakkor nem a bírói joghatóság parancsoló szavaival, hanem a gyengéden érző lelkiatya és vezető irányító tanácsai és útmutatásai szerint intézte el. Behatóan tudakozódott és érdeklődött, miképen teljesítik papjai papi kötelezettségeiket: a breviáriumot, elmélkedést, szentgyónást, lelkiismeretvizsgálást, szentséglátogatást, lelki olvasmányt, rózsafűzért, egyéb imákat, szóval miként használják a pap lelkiéletét fenntartó és fejlesztő természetfölötti eszközöket. Mivel maga is lelkiember, az ima és elmélkedés mestere s elméletben, gyakorlatban egyaránt magasan kiművelt lelkivezér volt, mindenkor a legbölcsebb, legcélravezetőbb irányítást adta meg e tekintetben is papjainak és pedig a leggyengédebb, aggódó atyai szeretettel.

Rendkívül fontosnak tartotta, hogy papjai lelki életet éljenek, mert meg volt róla győződve, hogy az áldásos lelkipásztori tevékenységnek alapja, forrása és legnélkülözhetetlenebb biztosítéka a papnak feddhetetlen, tiszta, kegyelmi élete, melyet holmi természettől nyert, vagy nevelés révén szerzett modoroskodással, udvarias ügyeskedéssel vagy nagyhangú közéleti tevékenységgel pótolni és helyettesíteni nem lehet. A papi méltóság becsét papjaiban személyválogatás, vagy másokban irigységet és féltékenységet keltő kedvezések és jogosulatlan előnyök nyujtása nélkül mindenkor egyformán tiszteletben tartotta. Soha még köztudomás szerint hibás papjairól sem nyilatkozott megvető vagy megalázó módon, anélkül, hogy a kifogásolni valót helyeselte volna.

A szemináriumi kápolna. (1884 óta.)

Az első közös papi szentgyakorlatokat ő hozta be az egyházmegyébe, amelyeken maga is papjainak épülésére, amikor csak tehette, részt vett. Ő honosította meg egyházmegyénkben a népmissziókat is, melyeknek nagy haszna a községek hiterkölcsi életében és az egész katolikus közéletben szembeötlő és kétségbe nem vonható.

Szemináriuma, mint az egyházmegyei papságnak nevelőintézete, főpásztori gondoskodásának legfőbb tárgyát képezte. Nemcsak tanulmányi és fegyelmi, de főként a lelki ki képzés tekintetében is ellenőrizte, irányította annak elöljáróit, tanárait. A növendékek kollokviumain (scabellumok), prédikációpróbáin, vizsgálatain mindenkor ott volt. Maga is áttanulmányozta a szemináriumban használt tankönyveket, hogy szakszerűen ellenőrizhesse a növendékek tudományos kiképzését. A kispapok irodalmi iskolájának munkásságát és törekvéseit hathatósan előmozdította.

Mikor a papnevelőintézet 1890-ben fennállásának százéves fordulóját ünnepelte, az ünnepélyről felvett Szent Ágoston-egyleti jegyzőkönyv tanusítása szerint "azon beszédek egyikét intézte hozzánk, fiaihoz, melynek heve, mélysége s kenetteljessége egy boldogító érzéssel szokta szíveinket betölteni, melynek hallatára nagy tettekre éreztük képeseknek magunkat s áldjuk az isteni Gondviselést, mely minket fiaiul választott. Meglepetését nyilvánította az ünnepély sikere fölött, őszintén megvallva, hogy ennyit nem várt. Majd gyönyörű szavakkal festette pályánk fenségét s nemes hévvel szólott a papi jellem kellékeiről. Intett, kért, buzdított bennünket, hogy e nemes jellemmel küzdjünk Jézus zászlaja alatt és kezdjük meg a szeminárium életének II. századát."

Főleg nagy szeretettel vett részt a növendékek lelkigyakorlatain, májusi, októberi és egyéb ájtatosságain, melyeken az ő fegyelmezett összeszedettsége, mélységes áhítata csak méginkább megerősítette kispapjainak lelkében a szentgyakorlatok és egyéb ájtatosságok hangulatát és természetfölötti kegyelmi hatását.

A papnevelés magasztos ügyének megértését hirdeti a papnevelőintézetnek fejlesztése, átalakítása és bővítése. A régi épülethez új részt építtetett, amely a székesegyházi, káptalani és szemináriumi könyvtár számára pazar berendezésű új helyiséget nyújtott. Storno Ferenc, az akkortájban nagyon keresett soproni hírneves festő művészetét, aki az új könyvtárt kifestette, manapság is sokan dicsérik és magasztalják. Ugyancsak Stornóval festette ki a szeminárium új, díszes kápolnáját is. A papnevelőintézet régi, szűk és kifogásolható helyiségei is ez alkalommal bővíttettek és alakíttattak át.

Papi és püspöki funkcióit oly méltóságteljes komolysággal, oly belső és külső összeszedettséggel, buzgósággal és épületességgel végezte, hogy minden jelenlevőt önkéntelenül, ellenállhatatlan erővel ájtatosságra, imádságos lelkületre hangolt. Mint szent főpap jelent meg és tevékenykedett az Úr oltáránál, Isten szeme előtt, Isten jelenlétében érezve magát.

Javadalmazását és ebből kifolyó jövedelmeit mindenkor szigorú lelkiismeretességgel az egyház szelleme és törvényei szerint nem saját kényelmének fokozására, hanem az egyház és az egyházmegye anyagi és lelki szükségleteinek, szegény híveinek és papjainak felsegítésére fordította. Életmódjában és berendezésében apostoli egyszerűség nyilvánult meg. Nem szerette a fölösleges fényűzést sem háztartásában, sem szobái berendezésében. Püspöki javadalmát patrimonium pauperum gyanánt tekintette és kezelte. Hálószobájának egyetlen dísze egy kezdetleges faragású feszület és egy Madonna-kép volt. Jövedelméből magára és saját kényelmére fordította a legkevesebbet. Mint magyar főpap közjogi magas méltóságának. megfelelően jelent meg mindenütt, ahol meg kellett jelennie, jóllehet a nyilvános közéleti szereplést és külső pompát inkább terhes kötelezettségnek, mint jóleső kedvtelésnek tartotta. Komoly, előkelő, nemes megjelenésével mindenkire a szentéletű főpap tiszteletet parancsoló hatását gyakorolta.

A jótékonyság terén utólérhetetlen volt. A szegénysorsúakat, kik hozzá segélyért, anyagi támogatásért fordultak, sohasem utasította el. Habár tudta vagy sejtette, hogy némelykor egyesek visszaélnek jóságával, mégis az volt az elve, hogy inkább tíz méltatlan részesüljön segélyben, mintsem egyetlen méltó elutasíttassék. Csak a jó Isten tudja, hogy titokban mennyi alamizsnát és segélyt nyújtott betegeknek, szegény diákoknak, iparosoknak, tisztviselőknek, özvegyeknek és árváknak.

Bőkezűen és nagylelkűen segítette az arra rászoruló közintézményeket is, elsősorban az egyházi, nevezetesen az egyházmegyei intézményeket és célokat. Az egyházmegyei iskoláknak, szerzetesházaknak, kórházaknak tekintélyes összegeket adott segélyezésképen. Több tanuló kapott palotájában teljes élelmezést. Nagy pénzösszeggel segítette a szemináriumot, a székesegyházi, papi nyugdíj-egyházmegyei segélyző alapokat. Székesegyháza belső renoválásának költségeit kész örömmel sajátjából fedezte tekintélyes összeggel.¹) Ami főpapi, de e mellett nemesen egyszerű háztartása kiadásain felül megmaradt, azt mind az egyház szellemének és törvényeinek megfelelően egyházi és egyházmegyei célokra fordította. Személyes szükségleteire a legkevesebbel beérte.

1) Hidasy Kornél 6843 forintot áldozott a székesegyház restaurálására. V. ö. I. F.: A szombathelyi székesegyház restaurálása. Szombathelyi Ujság. 1897. nov. 7.

Nem engedte meg, hogy adományait a hírlapok közöl jék. Elve volt: "Ne tudja balkezed, mit tesz a jobbik kezed." Valóban a szegények, árvák, nyomorgók jóságos atyja volt. Egyetlen cselekedetét se irányította és befolyásolta pillanatnyi szeszély, ötlet, önkénykedésre valló indulatosság, személyválogatás, hanem mindenben, mindenkor Isten szeretete és a lelkek java érdekében cselekedett. Hű és következetes maradt püspöki jelszavaihoz: caritate et virtute.

A nélkül, hogy a közéletnek, nevezetesen a politikai éleinek az egyházat, hitet, erkölcsöt érintő vonatkozásaival szemben merev közönyt tanusított volna, mégis előkelő tartózkodással viselkedett a politikai, közéleti, gyakorlati szereplés tekintetében. Mint főpásztor mindenkor a pártonkívüli, sőt pártokon felül emelkedő eszményi magaslaton állott. Papjait sem szívesen látta az akkori divatos liberális eszmeáramlatok medreiben haladó politikai élet terén, mert az ily szereplés leggyakrabban a papi, lelkipásztori belterjes működés rovására és hátrányára szokott lenni.

De mégsem zárkózott el légmentesen a politika elől, kiváltképen ha az egyház, a hit és erkölcsi élet érdeke volt kockára téve; ha olyan kérdések és problémák forogtak szőnyegen, melyek közvetlen, vagy közvetve magasabb egyházi és erkölcsi érdekekkel voltak kapcsolatosak.
Ilyen alkalmakkor is mindig teljesítette kötelességét. Az egyházpolitikai javaslatok tárgyalása idején, a kilencvenes évek elején külön főpásztori utasításban fejtette ki az egyház hitelvi és jogi álláspontját á polgári házassággal szemben. Az ekkor alakult néppártnak kifejezetten híve és pártfogója volt; azt erkölcsileg és anyagilag jelentős támogatásban részésítette.
Ez a cél és felfogás késztette arra, hogy a székeskáptalan közreműködésével, az egyházmegyei papság és hívek óhajának megfelelően 1895-ben megalapította az egyházmegyei könyvnyomdát és a "Szombathelyi Ujságot", amely a néppárti politikának és a katolikus mozgalmaknak hivatott szócsöve és organuma volt.

A szemináriumi könyvtár. (1884 óta.)

Mikor a főrendiházban egyházat érintő törvényjavaslatok voltak szőnyegen, még betegeskedése és gyengélkedő állapota sem tartotta vissza attól, hogy ott szavazatát és befolyását az egyházi álláspont védelmére érvényesítse.

Egyéb szórakozása, üdülése és pihenése nem volt, minthogy évente július 3-án, névünnepén elzarándokolt a stájerországi Máriacellbe, ahol Te Deum-os lelkülettel és magábaszálltsággal hálálkodott a B. Szűz Mária kegyoltáránál. Mivel gyenge testi szervezete, nevezetesen torokbaja úgy kívánta, többízben keresett enyhülést és gyógyulást bajaira az emsi fürdőben, hogy annál jobban tudja püspöki tisztében a lelkek üdvét szolgálni.
Mint ezt feljegyzéseiből hozzávetőlegesen meg lehet állapítani, legalább kétszázezer aranykoronára tehető az az öszszeg, melyet szerényen jövedelmező javadalmából püspök sége alatt jótékony és egyházi célokra fordított azokon a jelentékeny összeget kitevő segélyezéseken kívül, melyeket ellenőrizni nem lehet és melyeket természetben juttatott a hozzá folyamodóknak.

Nagy örömére szolgált élete alkonyán az 1899. április 19-20. napjaiban Szombathelyen tartott első eucharisztikus papi kongresszus, melyre Rampolla bíboros államtitkár útján XIII. Leo pápa apostoli áldását is küldötte.

Életének utókő esztendeje szüntelen gyengélkedése és betegeskedése miatt valóságos Kálváriajárás volt. Gyenge, apostoli munkában felőrlődött szervezete már az előző évek ben is többízben gátolta abban, hogy lelki vágyának megfelelően személyesen teljesítse minden főpapi teendőjét. Ezért komolyan foglalkozott a püspöki székről való lemondás és visszavonulás gondolatával. Azonban ez a tervezgetése sem a római Szentszéknél, sem az apostoli Felségnél, a főkegyúrnál nem találkozott kedvező fogadtatással és jóváhagyással. Ez okból végül is úgy nyert az ügy elintézést, hogy a püspöki rendi ténykedésekben segítő püspöki minőségben dr. István Vilmos székesegyházi kanonokot a domitiopolis-i püspöki címre mint episcopus auxiliaris-t nevezte ki az apostoli Szentszék. Hidasy maga szentelte püspökké István Vilmost 1899. január 15-én házi kápolnájában Steiner Fülöp dr. székesfehérvári megyéspüspök és Kutrovácz Jenő győri segédpüspök asszisztálása mellett.