Vilmos püspök külső megjelenése impozánsnak mondható. Szép, erőteljes termete nem mutatta, hogy valami titkos féreg emészti ezt a hatalmas embert, kinek komoly, sűrű szemöldöktől árnyalt szemei az akaraterő, de egyúttal szívjóság kifejezését is jellegzetes módon szólaltatták meg azok előtt, kik e szemekben a lélek visszatükröződését tudták megfigyelni. Akik vele többször érintkezhettek, azok észrevehették, hogy az a komornak látszó arc, az a hirtelen fellobbanó temperamentum s az ilyenkor sötéten villogó fekete szemek, ha az idegek viharos rezgése lecsillapodott, - ami nagy hamar meg szokott történni - csak múló elsötétedése voltak annak a léleknek, mely tudott derült lenni, tudott megnyerő lenni, s ami egyik legszebb tulajdonsága volt, tudott azonnal megbocsátani s felejteni.

Per crucem ad lucem - volt a jelszava. Ennek megfelelően élt és működött. A keresztből, a kereszthordozásból, különösen mint püspöknek, neki is bőven kijutott. Mindig jobban elhatalmasodó asztmája is sok-sok szenvedést okozott neki, de nagy energiája, bámulatra méltó akaratereje és bizalma az Istenben és a B. Szűzben soha meg nem fogyatkozott s életének utolsó pillanatáig el nem hagyta. Azt hiszem, hogy joggal elmondható róla is: Semper honos, nomenque tuum, laudesque manebunt. (Virgilius.)

István Vilmos aláírása és pecsétje.

A székesegyház új Madonna-szobra