Szabó Imre betegsége már 1873-ban kezdődött. Ez év márciusában Budapesten Kovács Zsigmond, akkor pécsi püspök és Königmayer Károly, akkor zalaegerszegi apátplébános társaságában szép, verőfényes tavaszi napon a margitszigeti gyógyvizet használt Lipovniczky István nagyváradi püspök látogatására indult. Felöltőjét útközben inasa által visszaküldte Horváth Boldizsárhoz, akinél az estét akarta eltölteni. Amíg azonban a Margitszigeten időzött, az idő hirtelen hűvösre fordult és esni kezdett. Szabó Imre megázott, megfázott. Csakhamar szaggató fájdalmak jelentkeztek balkarjában és vállában. Mindazonáltal székhelyén a hosszú, fárasztó nagyheti isteniszolgálatot és a feltámadás szertartását is maga végezte. Utána kiújultak fájdalmai. Április 22-én már láz is gyötörte; az ágyat kellett őriznie. Május közepén már térdét és bokáját fájlalta. A fájó testrészek helyén daganat támadt. A baj súlyos volt, mert a beteg jóformán mozdulni sem tu- dott. Orvosi tanácsra június 24-én Keszthelyre és Hévízre ment, ahol aug. 22-ig maradt. Baja enyhült, de nem szűnt meg. 1874-ben ismét használta a hévizi fürdőt és majdnem teljesen felgyógyulva tért haza. Azóta, mint mondani szokta, ?hálából" minden évben megfordult Hévízen, melynek valódi pátriárkájává lett. Mindegyik beteg számára volt vigasztaló szava; ismert mindenkit és kedélyesen elbeszélgetett gazdaggal, szegénnyel rangkülönbség nélkül. A földesúr, Festetics Tasziló herceg leginkább a püspök iránt való tekintetből a gyógyfürdő helyén díszes kápolnát építtetett. Ebben a kápolnában szokott a püspök misézni és vasárnapokon a szentmise után az oltártól még rövid szentbeszédet is mondott. Beszédeinek tárgya mindig alkalomszerű volt. A meglehetősen tágas kápolna egészen megtelt hívőkkel, sőt még másvallásúak is siettek, hogy az ?aranyszájú szónokot" - amint őt nevezték - meghallgathassák. De nemcsak Hévíz betegjei hallgatták őt; vasárnapokon a kápolna közelében hosszú sorban álltak a kocsik, melyeken a vidékiek jöttek a püspök szentbeszédének meghallgatására.

Szabó Imre.

Hévízről gyakran ellátogatott "a kedves Gergely bácsihoz", régi jó barátjához, Modrovics Gergely bencés apáthoz, Zala-Apátiba.
Isten megadta neki a kegyelmet, hogy 1877-ben a szom- bathelyi egyházmegye fennállásának századik évfordulóját megérhesse. Az évforduló megünneplésére augusztus 20-át, Szent István király napját tűzte ki, amely napon száz évvel ezelőtt a szombathelyi önálló egyházmegye első püspökének, Szily Jánosnak ünnepélyes székfoglalásával első lélekzetét vette.

Szabó Imre június 29-én kelt körlevelében¹) felhívta papjait és híveit, hogy egyesüljenek vele a hálaadás kifejezésére, "mellyel a Mindenhatónak tartozunk azért, hogy megyénket a fölötte elvonult első század folytában atyai oltalmával födözte, területét és hitéletét épségben fönntartotta, áldásával elárasztotta; a hit, remény és szeretet növekedésével gyarapította és erősítette."

1) Teljes szövegét 1. Religio 1877. II. 22. 1.

Nemsokára az emlékünnep után, szeptember 19-én a király Szabó Imrének , az egyház, tanügy és jótékonyság terén szerzett kiválóbb érdemei elismeréséül" a Ferenc József-rend nagykeresztjét adományozta. Mikor a kitüntetett püspök a király kegyét megköszönte, a felség különösen tudakozódott a szombathelyi egyházmegye területén lakó vendekről, akikről tudta, hogy a püspök fáradozásai következtében mindinkább magyarosodnak. A felség megnyugtató választ kapott: a vendek hű alattvalók, köztük nemzetiségi izgatás nincs és ennek a népnek mind az egyháziak, mind a világiak közt derék, pátriárkális vezetői vannak.

Szabó püspök egészsége ezalatt mindinkább hanyatlott. 1880-ban ismét járt Hévízen. Ez év júniusában gyomorbajról panaszkodott. Enni sem tudott. Orvosa, dr. Szabadfy János, egyúttal megyei főorvos utána sietett és a beteget némileg helyreállította. Otthon látszólag meglehetésen javult az egészsége.

A természettudósok ezen a nyáron Szombathelyen tartották közgyűlésüket. Az elnöklő püspök megnyitó beszédében teljes fényben ragyogtatta szellemét és szónoki talentumait. Hangjának még megvolt a régi, szokott ezüstcsengése, mikor beszédében - talán előérzésből - ezeket a szavakat mondta:

"Ahol az a csillag ragyog,
Én is oda való vagyok."

A természettudósok nyolcnapos gyűlése alatt a fáradal- makat elég jól bírta, sőt barátja, Modrovics Gergely zalaapáti apát társaságában októberben körútra indult. Elment Pannonhalmára a pompásan restaurált templom megtekintésére, meglátogatta a győri püspököt, kanonokokat és a csornai premontrei prépostot is.

A hosszú utazás azonban alaposan kifárasztotta. Hazaérkezése után egy hétnél tovább maradt ágyban. Ekkor - október 6-án - érte a legnagyobb kitüntetés. Az egyház és tudomány terén szerzett érdemei elismeréséül valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki a király.

A közeli halál sejtése egyre határozottabb lett nála. Mikor a kitüntetés alkalmából díszes küldöttség tisztelgett nála, szokott, kedélyes mosolyával mondogatta: "Ő Felsége magas kegye a legmélyebb jobbágyi hódolattal tölti el lelkemet" - aztán odafordult a küldöttség szónokához és csendes, alig hallható hangon folytatta: "Hanem nem tudom, hogy ez nem-e a lélekharang, avagy figyelmeztetés arra, hogy nemsokára menni kell."

Egyre fogyott, egyre erőtlenedett, de novemberben mégis fölment a fővárosba, ahol a felség kezébe letette a titkos tanácsosi esküt. Jelen volt azon az ebéden is, melyet Haynald Lajos bíborosérsek Jacobini bíboros, pápai államtitkár tiszteletére adott.

1880. Szilveszter estéjén szólt utólszor híveihez. Elgyengült testi ereje aggasztotta környezetét és kérve-kérték, hogy álljon el szándékától. Ő azonban azt felelte: "aki nekem azt mondja, hogy ne tartsak szónoklatot, az ellenségem." És ment és szónokolt a zsúfolásig telt székesegyházban ezrek előtt. Előrehaladt tüdőbaja tönkretette azt az erős, kitartó, csengő hangot, mely oly sokszor ragadta el a híveket. Hallgatván most a beteg főpásztort fájdalmas érzés járta át a népet és sokan könnyeztek. És ő beszélt törődött, de lelkes hangon a családról, a családi élet romlásáról. Íme, utolsó beszéde fő vonásaiban:
"Kedves híveim! Megrémülten szemlélem a veszélyes áramlat tovaterjedését, mely éppen a családokat fenyegeti romlással és pusztulással. Kötelességet sértenék, ha e veszé lyes áramlatra a családfőket figyelmeztetni elmulasztanám. Nem mulasztom el, megteszem a figyelmeztetést... Ki tudja, nem ez lesz-e utolsó szilveszter-esti szózatom hozzátok! K. H. Aki, mint én is, életének alkonyához jutott s magát, hogy úgy mondjam, a nyugovóra fordult életnap visszaverődött sugaraival melengeti, vajjon mit ígérhet magának? A fonnyadt levél minden percben lehullhat . . . Íme ma még ahogy szólhatok, úgy vegyétek jó néven, amit mondani fogok.

A család sok jónak, sok örömnek és boldogságnak lehet forrása, de lehet forrása sok bajnak, sok fájdalomnak és szenvedésnek is.
Hogy jónak legyen forrása, egy a szükséges és ez az, hogy a családalkotók őszinte jóakarattal fogadják el az erkölcsi alapot s azon állhatatosan megmaradjanak. Ezen erkölcsi alap pedig nem más, mint a Jézus Krisztus által kihirdetett hitrendszer összes parancsaival együtt . . . E hitrendszer hozza magával, hogy a családalkotók már az első lépést, a házasságkötést Isten nevében az ő rendelése szerint tegyék meg. Tehát mint olyanok, kik Istenben hisznek, Isten tanusága mellett igazat mondjanak akkor, midőn az élő anyaszentegyház színe előtt azt vallják, hogy egymást szeretik; komolyan, igaz szívvel tegyék a fogadást, hogy egymást soha semmiféle bajban el nem hagyják . . . Kik ily jó lélekkel lépnek a biztos erkölcsi alapra s az együttmaradásban örömüket találják, szívesen törekszenek a jólétet maguknak is, de azok számára is a lehetőségig megszerezni, kiket az Isten általuk kíván a világra hozni. A gyermeket úgy tekintik, mint az ég vigasztaló angyalát, mint az isteni szeretet és bizalom zálogát s mindent elkövetnek, hogy azok . . . Istennek kedves gyermekei, a társadalomnak hasznos tagjai, a hazának hűséges polgárai legyenek.

Egészen máskép áll a dolog az oly családoknál, melyek az Istentől kijelölt erkölcsi alapot el nem fogadják. Mert vannak, kik Istent ismerni, hitrendszeréről hallani sem akarnak. Akik, ha kedvező anyagi kilátások és élvezetek arra bírják őket, hogy családalkotásra vállalkozzanak, megteszik külszínre mindazt, amit céljuk elérésére okvetlenül meg kell tenniök, de Istenre nem gondolnak. Hivatkoznak tanuságára, hanem azért hazudnak, mikor azt állítják, hogy szeretik egymást; hazudnak, midőn azt fogadják, hogy egymást el nem hagyják. Az egész házassági eljárás csupa szemfényvesztés, parádés csalás és önámítás. És mivel az ily családfők rendszerint ezen szellemben élnek is, csakhamar eljön az idő, midőn átlátják, hogy egymáson becsülni valót nem igen találnak s lassankint elindulnak, egyik jobbra, másik balra. A családos együttlét unalmassá, majd állítólag kiállhatatlanná válik. Azután jön a hősies lépés, oltárt cserélnek, hogy egymást is könnyen elcserélhessék . . .

És a gyermekek? Óh a gyermekek veszedelemben maradnak, szívják a mérgezett levegőt, látják a rossz példát; csoda-e, ha lassankint szánandó nyomorultakká lesznek?!

A gyermek szíve olyan, mint a nemes pálma, melyről fiatalkorában a rajta tett vágásokat és sebeket az évek hosszú sora sem képes eltüntetni, - sőt ellenkezőleg, napról-napra jobban kidomborodnak azok és alakot öltenek. A gyermekből lehet angyalt, de lehet ördögöt is képezni . . .
És rendszerint mi következik ezután? A földön minden mulandó, mulandók a legújabb illatú kéjvirágok is. A heves szenvedélyek is végre kiégnek, a legkábítóbb mámor is szétfoszlik, a legcsábítóbb ködfátyolképek is elhúzódnak. A regénynek vége szakad; az elvesztegetett élet sötét romjait az önmagáról való bűnös megfeledkezésnek, a legszentebb kötelességek lábbal tiprásának kínos emlékezete teszi még gyászosabbakká.
De nem rajzolom tovább a szomorú képet . . . Én csak érinteni akartam e tárgyat, mely mint ragály, a levegőben van, divatcikké kezd válni. Szeretném, ha szavaim csontokat, velőket megrázó erővel bírnának s a családatyák és anyák szíve gyökeréig hatnának, midőn most főpásztori szívem egész melegével, Jézus szent nevében . . . arra kérem, maradjanak meg állhatatosan az erkölcsi alapon, melyen, mint tapasztalhatták, egyedül nyugszik biztosan a család élete . . .

Azért újólag kérlek titeket az apostol szavaival, hogy a hivatáshoz, melyre hivatva nagytok, méltóan járjatok. (A beszéd jeligéje.) Egyet ne felejtsetek soha, azt, hogy van Isten, kiben élünk, mozgunk és vagyunk s kinek egykor kezeibe esünk. Egyet ne mulasszatok el soha, azt, hogy Istent szeressétek, mert Szent Pál szavai szerint: az Istent szeretőknek minden javukra szolgál (Rom. 8, 28). Most már megkönynyebbült lélekkel kérem az Istent, hogy elhúnyt híveimnek örök nyugalmat, az élőknek pedig boldog újévet adjon a mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen."

1881. február 3-ig személyesen vezette az egyházmegye kormányzását. Ekkor már ágyba kellett feküdnie. Orvosai a legkisebb munkától is eltiltották. "No most, - szólt titká- rához, Horváth Istvánhoz - kiadok rajtad, mert orvosaim nem engedik a további működést; menj át a vikárius (Kopsz püspök) úrhoz, kérd meg őt nevemben, hogy egyideig vezesse a kormányzatot."

Az egyházmegye ügyeinek vezetését nem is vette többé kezébe. Már január 28-án erős csuklás kínozta, mely február 4-ig tartott. Köhögése is egyre erősebb lett. Az orvosok szerint szervi baja nem volt, de azért a beteg még idejében elkészült az örökkévalóságra. Még január 16-án, Jézus szent neve napján, meggyónt, hogy teljes búcsúban is részesülhessen. Február 21-én Kopsz János püspöki helynöknek kijelentette, hogy föl szeretné venni a haldoklók szentségeit. Rendes gyóntatóatyjánál, Mácz Norbert ferences házfőnöknél meggyónt. Mielőtt az Úr testét magához vette volna, latin nyelven ünnepélyesen elmondotta a hitvallást, továbbá az "Adoro te devote"-t, mire maga hívta föl Kopsz püspököt, hogy most már nyújtsa neki a szent Útravalót. A szentáldozás után fölvette az utolsó kenet szentségét is ugyancsak Kopsz János püspök kezéből és a megfelelő imádságok végén az ament mindig maga mondotta. Épületes áhítattal vette fel a szentségeket, mialatt csak a helynök, gyóntatója, a püspök három udvari papja és rokonai voltak jelen.

A szentségek felvétele után a helynöknek és gyóntatójának megköszönte fáradozásukat és unokaöccséhez fordulva így szólt: "Lásd, a becsületes ember így végez."

Február 23-án ismét gyónt és áldozott. Ekkor Köves Antal kanonok, a beteg ifjúkori barátja és iskolatársa gyóntatta és áldoztatta. Ugyanezen a napon betegsége rosszabbra fordult. Ezért Bécsből táviratilag hivatták Schnitzler tanárt, aki még ezen az éjszakán meg is érkezett és a betegség okául tüdőlobot állapított meg. 26-án, szombaton úgy látszott, hogy a betegségben javulás áll be, de másnap már a baj válságosra fordult. 28-án virradóra ezt kérdezte testvérétől: "Milyen idő van?" Majd utóbb: "Hát János, énrajtam csak nem tudtok segíteni?" Öccse így válaszolt: "Majd a jó Isten csak megsegít." Mire a püspök megnyugodva felelte: "Tudom, hogy csak a jó Isten segít." Ezek voltak utolsó szavai. Néhány perc mulva, kevéssel reggeli őt óra előtt nehéz haláltusa nélkül meghalt.

A halottat március elsején dr. Szabadfy János és dr. Alexy Emil boncolta föl. A boncolás eredménye gyanánt tüdőgümőkórt (tüdejében három kisebb gumót találtak) és előrehaladt tüdőlobot állapítottak meg.
Március harmadikán, noha az időjárás kedvezőtlen volt, óriási részvét mellett temették a püspöki sírboltba. A szombathelyiek elmondhatták sírja fölött:
lilarum et venerabile nomen
Gentibus, et multum nostrae quod proderat urbi.