Szabó Imre szép, megnyerő férfialak volt. Valódi magyar faj, Középtermetű, zömök, lassú mozgású; érdekes, gömbölyű, többnyire mosolygó arccal, élénk szemekkel, sűrű,gesztenyeszínű hajjal, mely haláláig barna maradt. A társaságban, melyet maga is szeretett, mindig szívesen látták, mert szívjóságával, nyájasságával és szellemességével mindenkit megnyert magának. - Az a fajta volt, melyet az angol olyan jól ?unsophisticated mind"-nek nevez. Az volt, aminek látszott. Nyelvét nem arra használta, hogy eltakarja vele gondolatait, hanem ellenkezőleg, egész valója az őszinteségnek volt kifejezője. - Igénytelen is volt. Az elismerést jó szívvel fogadta, de soha sem kereste. A szolgahadat, mely jutalom reményében urának cselekedeteit nagyra fújja, szívéből utálta. Nem is voltak hírtrombitásai semmiféle állásában.

Ritka jó szíve volt. Sokat fáradozott életében, hogy övéin segítsen s mikor mint püspök bővebben költhetett, nagyon sok szenvedőnek törölte le könnyét a nélkül, hogy a világ észrevette volna.

Gyermekkori barátai szeretetükkel végigkísérték az egész életen és ezekhez állandóan csatlakoztak olyanok, akiknek utóbb alkalmuk volt vele érintkezni. Kevés embernek volt annyi jóbarátja, mint neki. Köszönhette ezt szívjóságának, de annak is, hogy jelenléte mindenkor fölvillanyozta a társaságot. Beszéde csakúgy szikrázott az elmés ötletektől és még jóízű adomákkal is fűszerezte. Lakomák, beiktatások és egyéb ünnepségek alkalmával mindenki feszülten várta Szabó Imre felköszöntéseit, rögtönzött beszédeit, melyekkel nem is fösvénykedett.

Született szónok volt és ezt a tehetségét nagy szorgalommal művelte. Kellemes külső megjelenése, a kifejező arc, a beszélő szem, a csengő, érces hang mind, mind hatalmas, külső eszköze volt a sikernek. De a valódi szónok tehetségei se hiányzottak nála. Nem az a fajta értekező szónok volt ő, amilyenek újabban a valódi szónoklat rovására olyan sokan támadnak, akik majdnem teljes ismereteiket ki akarják meríteni szónoklataikban, akik a tudomány három-négy-féle ágára is kiterjeszkednek, úgyhogy ugyanannyi tudományos értekezéssé választható szét egy-egy beszédük. Nem azok közé a szónokok közé tartozott, akik írott értekezéseket mondanak el és elmondandó értekezéseket készítenek. Az ő szónoklata úgy viszonylott e tudós értekezőkéhez, mint Demosthenesé Ciceróéhoz. A közönséget meggyőzni, magával ragadni, ez volt szónoklásának ereje és varázsa. Az értekező szónokokat olvasva élvezzük inkább; olyan szónokot, mint Szabó Imre volt, hallani kell, hogy teljesen élvezhessük és értékét megítélhessük. Nem nagy tudományos felkészültség mutogatása volt a cél, melyet elérni akart, hanem a siker, amely felé minden kitérés nélkül egyenesen törekedett. Ezért a célért aztán beszédét ragyogó díszbe is tudta öltöztetni, mikor úgy gondolta, hogy hallgatóságára inkább ilyennel hathat, de tudott nagy önmegtagadással a legegyszerűbb is lenni, midőn ennek szükségét látta; megemlékezvén - mint Reynolds Burke életrajzában megjegyezte, - hogy Robinson Crusoe szigetén egy font puskapor többet ér több métermázsás aranyrudaknál.

Azok között, akik elé ezek a sorok kerülnek, alig lesz valaki, aki Szabó Imre stílusát ne ismerné. Nagy részben a Gondviselés ajándéka volt ez, melynek értékét Pázmány, a szent atyák és a francia klasszikus egyházi szónokok szorgalmas tanulmányozása által igyekezett emelni. Annyira sajátja volt a nemesen egyszerű, zamatos stílus, mely haláláig nem vesztett csínjából és kelleméből, hogyha névtelenül jelent is meg tőle valami, rögtön rá lehetett ismerni és ha szabadságot vett magának valaki, hogy stílusán változtasson - megtörtént ez is, - ez a változás olyannak tűnt fel, mint a vízcsepp által elmosódott, szép írás. Nemcsak az anyag volt nála becses, melyet földolgozott, hanem a beszéd fölépítése is mindig gyönyörködtetett. Ebben versenyzett a nagy francia tehetségekkel. Alkotó tehetsége a legigénytelenebb anyagból is díszes épületet tudott emelni. Stílusából hiányzott a duzzadó erőteljesség, mely rövid, szakadozott mondatokban ugyanannyi eszmét vezet az olvasó elé. Hiányzott belőle a terjengősség is, mely sohasem fér meg medrében. Inkább gazdag, bővizű forrásokból táplált kristálytiszta nyári csermelyhez hasonlíthatnók, mely virágos rétek közt mindiga maga tiszta kavicsos ágyában haladva gyönyörűség a szemnek, üdülés a szomjazónak és áldása a vidéknek.

Szépirodalmi és egyházpolitikai téren nem közönséges szerencsével működött, de ami Szabó Imre írói nevét mindenkorra megmenti a feledéstől, azok az ő egyházi beszédei. Ezen a téren rendkívül termékeny volt s ez azt bizonyítja, hogy a teológiai tudományokban is alapos jártassággal dicsekedhetett. De nemcsak sokat adott, hanem amit adott, igazán elsőrangú anyag is volt.

Főleg egyházi beszédei iránt való elismerésből tisztelte meg őt a magy. tud. egyetem hittudományi kara 1873. szeptember 23-án a hittudományok doktori oklevelével és iktatta be utóbb a bekeblezett hittudományi doktorok sorába.

Azok közé tartozott, kik méltóságukban, idősebb korukban se mondanak le arról a csendes, egyszerű, de mégis magasztos élvezetről, melyet az irodalom művelése nyújt. A "Tájékozó" számára már reszkető kézzel is írt cikkeket s ugyancsak ebben a folyóiratban sürgette egy kat. irányú szépirodalmi lap megindítását, megalapítását. Utolsó műve volt az ifjúság számára "Jézus tanítása és élete", melyet maga már nem adhatott sajtó alá.

"Jézus tanítása és élete" rövidesen Szabó Imre halála után a szombathelyi püspöki elemi iskola kiadásában jelent meg.
Egyházi beszédeit magyar nyelven Tóthfalussy Béla, német nyelven Ribényi Antal adta ki.¹)

1) Füssy Tamás néhány hónapra Szabó Imre halála után írta e szép s igaz megemlékezést elköltözött püspök-barátjáról. Legyen szabad 48 év távlatából néhány sort hozzáfűznöm a tudós bencés írásához. Szabó Imre valóban egyike volt Szombathely legnépszerűbb püspökeinek. Egyenes, magyaros lelke, jóságos, meleg szíve és csillogó elméje tette azzá. Sokat fáradozott híveiért. A püspöki hivatal az ő kormányzása idején vette át a szentszéktől az ügyek summájának vezetését. A történelem azonban a fény teljes elismerése mellett az árnyékot is fel fogja jegyezni: Szabó Imre a liberális kor eszmevilágában nőtt fel, nem látta tisztán a liberalizmus nagy veszedelmeit, a növekvő indifferentizmust, a katolicizmus háttérbe szorítását a politikában s közéletben, a keresztény, magyar elem gazdasági lecsúszását s így nem sürgette a velük szemben való védekezést, a hitélet elmélyítését, a katolikusok politikai és gazdasági szervezkedését, a mun- káskérdésnek kat. szellemben való megoldását, a kat. sajtót, új lelkipásztori állomások kiépítését stb. - De vajjon kinek jutott ez eszébe Magyarországon a liberalizmus fénykorában, a 70-es években?! Nagyon keveseknek adatott meg a koruk fölé emelkedés s a jövőbe látás adománya. Szerk.

Szabó Imre aláírása és pecsétje.