Hazánk megismerése hazafiui kötelességünk. Ismernünk kell a multat, mely a magyar nemzet fennállásának és jövő hivatásának forrása; ismernünk kell azt az erőt, mely Magyarország földjében, népének szivósságában, munkásságában, életrevalóságában rejlik, hogy számolni tudjunk a jövő feladatok megvalósithatásával.

Magyarország multjának és jelenének teljes képét óhajtja adni a

czímü munka. Nemcsak a művelt emberre nézve elengedhetetlenül szükséges ismeretek kútfeje tehát e mű, hanem kiválóan nemzeti feladatot teljesit, midőn fokról-fokra feltárja a magyar olvasó előtt Magyarország összes kulturális munkásságának minden jelenségét, hogy lássuk, mik voltunk, mik vagyunk, minő szellemi és anyagi tőkével foghatunk a jövő évezred munkájába.

czímü nagy műben az olvasó meg fogja lelni a megyék, városok, községek történelmi, földrajzi, földtani, természetrajzi, képzőművészeti, néprajzi, statisztikai, hadügyi, közgazdasági stb. adatait; a kulturális: nevezetesen a közigazgatási, vallás-, közoktatás-, igazság- és egészségügyi intézményeknek és viszonyoknak minden érdekes részletét, a régi családok genealógiáját, a közlekedési viszonyok, a városok és vidékek leirását. A gazdaközönségnek pontos képét adjuk a mezőgazdaságnak, a tulajdonjogi, kezelési és bérleti viszonyoknak; az iparos, a kereskedő és vállalkozó megismerheti belőle a városok ipari, kereskedelmi és pénzügyi viszonyait, az érdekképviseletek szervezetét és végre e mű kiterjed a társadalmi, nevezetesen az egyesületi és testületi élet ismertetésére. Mindezt nem száraz, lexikonszerü modorban, hanem könnyen érthető, világos és mindenkinek kellemes olvasmányt nyujtó módon, kísérve folyton számos ismertterjesztő, szép kivitelü, állandó becsü képpel, rajzokkal, térképekkel stb.

A munka egyes részeit mind oly szakemberekkel iratjuk meg, a kik különösen az illető vidéknek vagy szakmáknak kitünő ismerői és akik előre is teljes biztositékot nyujtanak a munka alaposságára nézve.

A "Magyarország Vármegyéi és Városai" a közvetlen tudás és megismerés alapján szerkesztett mű lesz, melynek alaposságát az emlitett szakférfiak és helyi írók megbízhatósága mellett, a fővárosi szakírókból alakult állandó munkatársak központi bizottsága biztositja.

Mitől jó ez a monográfia? Merthogy kitűnő munka, azt bárki megállapíthatja már abból is, ha átnézi a tartalomjegyzéket. Két dolog azonnal feltűnhet a felszínes olvasónak is: milyen sokrétűen mutatják be Vas vármegyét és hogy milyen sok szerzővel, lektorral dolgoznak.

A válasz tehát a fenti kérdésre szinte önmagától adódik, de kifejtése révén közelebb kerülhetünk a monográfia megszületésének körülményeihez, az azt befolyásoló társadalmi és személyi feltételekhez illetve magához a témához: a történelmi Vas vár megyéhez. E szerint tehát a két fő kérdés: miként jött létre a monográfia és milyen volt Vas vármegye akkoriban?

Néhány megjegyzést előre kell bocsátani. Az egyik arra vonatkozik, hogy a Magyarország vármegyéi és városai sorozatnak sorrendben ez a harmadik kötete s 1898-ban jelent meg. Ez ugyanis megmagyarázza, hogy a szerkesztőség ekkor még ala posabban foglalkozott egy-egy megyével, sokrétűbben vizsgálta témáját mint a későbbi kötetekben, amelyek ugyan alkalmanként igen testesre sikerültek, de csak az író jó szándéka, mintsem mondanivalója következtében. És az sem véletlen, hogy ilyen nagyszámú a helyi szerzők aránya. Messzemenően támaszkodtak a megyében létrejött szellemi értékekre, illetve azok létrehozóira. Ez nemcsak az elkészülés gyorsaságát növelte, hanem a helyi alkotók megbecsülését, tevékenységének elismerését is.

Ugyancsak szokatlan annak közlése is, hogy kik lektorálták az egyes írásokat. Nemcsak a névsor illusztris, de becsülendő maga a szándék is: csak ellenőrzött, szakmailag kifogástalan tanulmányok jelenhetnek meg. Hiszen Lóczy Lajos, György Aladár, Thirring Gusztáv, Thallóczy Lajos, Entz Géza nem adta nevét akármilyen írásműhöz.

A másik megjegyzést valójában csak később kellene megtennünk, de most is említhető. Az, hogy a nagy munka milyen csendben, szinte híradás nélkül jelent meg a megyében. Ennek oka lehet az is, hogy a korabeli megyei sajtó rendkívül csonkán ma radt ránk, de az átnézett hírlapokból szinte semmi jel nem mutatta, hogy készül valahol egy, a megyét bemutató kötet. A magyarázata ennek csak egy lehet: a megye tudományos élete akkor olyan szinten állt, oly sok publikáció, könyv jelent meg a területről, hogy ezt a monográfiát is csak egynek tartották a sok közül, s nem kívánták a kelleténél nagyobb súllyal emlegetni. (De azt is tudjuk, hogy a megye vezetése és tudományos közélete majd egy évtizede készült már egy megyei monográfia megírására.)

A Szombathely i Újság 1898. január 9-i 2. számában adja közre a hírt: megjelent a monográfia. (Ez tán azt is jelenti, hogy helyesebb volna elkészültét 1897-re tenni, hiszen a hír az újévi ünnepek, a nyomdai átfutás miatt minden bizonnyal az előző év végéről kelteződött.) Maga a cikk elsősorban a kötet tartalmát ismerteti, illetve magát a. tartalomjegyzéket közli. Értékelő megállapítása alig van. Az egyik bennünket igazán érdekelhet, hiszen a szerzőkről szól: ?Az eddig megjelent két kötet teljes mértékben kielégíti a vállalat iránt táplált várakozást, minek a szerkesztők fáradhatatlan szorgalma mellett egyik fő oka azon tapintatos körültekintésben keresendő, mellyel a munkatársak megválasztásában eljártak."

Amint értékelő megjegyzése nincs, úgy bíráló észrevételeket sem tett. Mindössze annyit jegyzett meg-amelyét szinte minden kötetnél feltesznek majd a helyi újságírók -, hogy a tudomány és az irodalom fejezetéből igen sok említésre méltó személyiség maradt ki. Illetve szóvá teszi még az itt-ott előforduló sajtóhibákat is, de rögtön hozzáfűzi, ezek ?ily nagy munkában alig kerülhetők ki, a mű belbecsét korántsem befolyásolják hátrányosan."

A Szombathely i Újságban még egy hír olvasható a kötetről pár hét múlva (február 6-án), amikor is hírül adják, hogy a városi közgyűlésen a Monográfia Társaság 600 korona segélyt kért a megyei kötet ?túlkiadásainak némi fedezésére." A tanács elfogadta a ?főispán által melegen ajánlott kérvényt" s évi részletekben kifizetendő módon meg is adta a kért segítséget.

Vas vármegyéről aránylag keveset tudunk, legalábbis a köznapi közhelyszótárunkban három fogalom kerül elő első pillanatban, ha rákérdez valaki: római birodalom, főurak, nyugati határszél. Mindhárom igaz, s mindhárom mögött rendkívül gazdag tar talom húzódik meg. De ez is mégis csak a halvány karcolata annak, amit a megye az ország históriájában játszott, amit a nemzetnek jelentett.

Az elsőről a híres Colonia Claudia Savaria idéződik fel, az i. sz. 50 körül alapított nagyszerű város, amely Pannónia Superior központjaként élt és virágzott s annyi pompás emléket hagyott ránk. Ezt mutatja a helyreállított romkert az Isis szentéllyel és a kőtár gazdag anyaga a múzeumban.

A főurak között a magyar történelem kimagasló családjai kötődnek e tájhoz. Kultúrateremtő és mentő szerepük korokon átível és mutatja mennyire felszínesen ítélkeztünk, midőn bennük csak a feudalizmus korának ?jobbágynyúzó" hatalmasságait látjuk.

Itt éltek a Nádasdyak. Sárváron Nádasdy Tamás iskolát alapít, majd 1537-től nyomda működik itt, amelyben 1541-ben elkészült az első, magyar földön nyomtatott magyar nyelvű könyv, Sylvester János Új testamentum fordítása. De ő adott otthont és nyugalmat Tinódi Sebestyénnek is. Nádasdy Ferenc pedig életével fizetett azért 1671-ben, mert megpróbálta Zrínyivel, Frangepánnal együtt a lehetetlent: megmenteni a pusztulástól végveszélybe sodródott meggyötört hazánkat.

Körmend a Batthyányak otthona. És megannyi jeles tudósé, íróé is akik mindig is élvezhették a főurak vendégszeretetét, támogatását. Itt élt pl. Carolus Clusius is, aki megjelentette a XVI. században Pannónia többezer növény- és gombafajtájának leírá sát. Legfényesebb csillaga a családnak Batthyány Lajos az első felelős magyar kormány elnöke és a magyar forradalom vértanúja.

De e tájban éltek az Eszterházyak, Erdődyek nagy bokrú családjának egyes ágai is. Nem véletlen, hogy itt a nyugati végeken telepedtek meg, s gyökeresedtek meg. S ez már átvezet a harmadik fogalomhoz is. Kétség kívül hatott rájuk a bécsi udvar közelsége, jó megközelíthetősége, de méginkább mindannak a kultúrának a gyors igénybevétele, amely Nyugat-Európából áramlott be vagy legalábbis elérhető volt. Nem szólva arról, hogy végül is az országnak ez a kicsinyke szeletkéje azért többé-kevésbé nyugalomban élt az évszázados török pusztítás idején s utána is . S ez a nyugalom kihatott az itt élő köznépre is, befolyásolta annak sorsát, meghatározta lehetőségeit. Nem véletlen, hogy Vas megye az ország egyik legsűrűbben lakott területe, igazi aprófalvas megye, ahol a középkorban 700 település is volt. A nyugati határszél nemcsak a biztonságot, hanem a modernebb, jobb megélhetést biztosító gazdálkodás átvételét is jelentette, a mozgékonyabb kereskedelmet s a művelődési viszonyok jobb biztosítását. Ezzel a gondolattal máris jeleztük, hogy Vasvármegye sokkal több volt, mint amit ma egy útikalauz néhány oldalon összefoglalni tud róla. Különlegessé tették változatos tájegységei, az Alpok-aljától a Rába medencéjén át a vasi dombságig, azzá tette az itt élő nemzetiségek sokszínűsége; azzá tette Kőszeg jelenléte és hatása.

Mindezeket jól nyomon tudjuk követni e hasonmás kötet olvasásakor is. A csaknem negyven fejezetből álló mű híven rendeltetéséhez elsősorban a pillanatnyi állapot rögzítését vállalta fel, de alkalmanként vissza is tekint egy-egy téma tárgyalásánál.

Az előszót író Rákosi Jenő - az előszavak túlzó stílusában - így fogalmazta meg ezt a szándékot és azt a tájat, amelyről a kötet szól: ?Egy kis, magában kikerekített világ ez a könyv, a legszebb, a legértelmesebb, a legmunkásabb és legjobb módú or szágrészek egyikéről: büszkesége annak, aki odatartozik, öröme a magyarnak, akit más vidék adott a hazának".

A megyének ekkor megközelítően négyszázezer lakosa volt, s közülük a többség magyar, majd német, horvát és vend lakosok tették ki az egészet. Döntő többségükben katolikusok. Szombathely a megyeszékhely, s van egy szabad királyi városa Kőszeg. 8 nagyközség, 669 község található a 10 járásra osztott megyében. A járások nevei rögtön elmondják a megye különleges elhelyezkedését is: Felsőőr, Kiscell, Körmend, Kőszeg, Muraszombat, Németújvár, Sárvár, Szentgotthárd, Szombathely, Vasvár. Nem kímélte a történelem ezt a vármegyét sem, hajdani területe ma már három országot gazdagít: Ausztriát, Jugoszláviát s hazánkat.

A kötet megszokott fejezete a vármegye községeit bemutató alfabetikus rész némileg eltérő a sorozat következő köteteinek hasonló összeállításától. A községek múltjáról semmit sem írnak, csak a jelent említik, ott is csak a birtokosokat és a legfontosabb információkat, amelyek általában egy helységnévtárban is előfordulnak.

Egy-egy érdekesség azonban e szűkre szabott megfogalmazásokból is kiderül. Balozsa-Megyesen Förster Ottó országgyűlési képviselő őrzi házában a híres ?rumi serleget". A XV. századból származó világhírű műtárgyat a kötetben művészettörténészi aprólékossággal mutatják be. (Hogy kerül pár évvel később a serleg külföldre, az már egy másik, s nem minden tanulság nélküli történet.) Herény-Senyefán megemlítik Gothard Jenő csillagvizsgálóját ?melyhez fogható gazdagság tekintetében kevés van az országban". (Közben részletes leírást olvashatunk a megye nagyobb mezővárosairól, várairól mint pl. Borostyánkő és Felsőlendva vára.)

Ikerváron megemlítik ugyan a Batthyány-család műkincsekkel teli kastélyát, de ugyanilyen fontosnak tartják kiemelni, hogy a ?község mellett, a Rábán vannak a híres ikervári villamos művek, melyek hazánkban egyedülállók". Márifalván azt tudjuk meg, hogy a szép gótikus templom majolika főoltárát a pécsi Zsolnay gyár készítette s ez ?a magyar műiparnak valóságos remeke."

Rátóton Széll Kálmán kastélya és mintagazdasága található. Ez utóbbiban olyan szintű az állattenyésztés, hogy még a német szakemberek is azt mondták róla: ?az állattenyésztés tudományának a végletekig vitt, raffinált tökélye".

Külön fejezetben mutatják be Szombathely és Kőszeg városát. Előbbiről megjegyzik, hogy ?minden régiség dacára századunk utolsó évtizedeinek szülötte . . . hazánk leginkább haladó városa . . . birtokában van mindama kellékeknek, amelyek egy mo dern várostól megkívánhatók". Majd következnek a szokásos történeti fejezetek a vármegye őskorától, a középkor eseményei, az újkor viharai. Így summázza mindezt a mozgalmas és szép múltat a szerző: ?. . . ezer éves múlt dicsőségét hirdetik az omladozó várak, az elsárgult okiratok, a vármegyei régiségtárban elhelyezett zászlók, a várkastélyokban felhalmozott hadi diadaljelek. Ezredéves múltjával szemben nem csekélyebb fényt vetnek a jelenkori nagy alkotások: közművelődési alapítványok és intézetek, gazdasági és ipari alkotások, mind megannyi bizonyítékai annak, hogy a vármegye közönsége százados hagyományként őrzi e jeligét: ?pro libertate, rege et rege".

Szokatlan ám érdekes tartalmú fejezet a megye önkormányzatát, közigazgatását bemutató rész, benne egy ma is érdekes összeállítással: a vármegye 1897. évi költségvetésével. Külön fejezetek szólnak az egyházakról. Majd következnek a művelődést bemutató írások. Részletesen felsorolják a különböző alapítványokat; egyleteket amelyeknek fő célja a magyar nyelv terjesztése. ?Ennek köszönhetjük, hogy vármegyénk 400 000 lakosa közül ma már több mint a fele a magyart vallja anyanyelvének, s hogy e vármegye idegen ajkú lakossága az állam nyelvének elsajátítására nemcsak fogékony és hajlandó, hanem azt szükségesnek és hazafiúi kötelességének is tekinti." Ez így természetesen nem igaz, de jól jelzi azt a tendenciát, amely akkor egész Magyarországon általános jelenség volt s amelynek túlhajtásáért később olyan nagy árat fizetett az ország.

Következik a közoktatásügy áttekintése és az irodalmi lexikon, amely ebben a kötetben ugyancsak más mint a későbbiekben. Itt a megye jeles szülötteit, alkotóit tudományszakonként mutatják be, s azon belül sem betűrendben hanem születésük sor rendjében. Irodalom, nyelvészet, pedagógia, bölcsészet, hittudomány, temészettudományok, természetrajz, régészet, jogtudomány, orvosi tudomány stb. jelesei szerepelnek benne.

Kisebb részek után egy nagyobb fejezetben mutatja be a vármegye térületén élő nemzetiségeket, azok népi kultúráját. Leggazdagabban természetesen a magyarokról ír, de sok érdekes információt közöl a hiencekről (a ?Puglate Weltben" élő németek ők) a horvátokról és vendekről (azaz a szlovénekről). Külön fejezetet kap az Őrség, mint a vármegye egyik különleges zárt egysége. Egészségügy, gyógyfürdők leírása után következik a mezőgazdaság bemutatása. Úgy véli a szerző - helyesen - hogy a megye az ország egyik legfejlettebb része e tekintetben. Ennek magyarázatát abban látja , hogy a megye ?közvetlenül érintkezett a nyugat-európai kultúrával, s amely közelebbről kapta annak szellemi és anyagi erőforrásait". Külön írnak az erdészetről, a vadászatról is.

Újabb fejezet s némileg meglepő is a vármegye sportját bemutató rész. Nem véletlen ez, hiszen az ?ember sport" igen gyorsan hódított a megyében. Már az 1860-as évektől van tornaegylete, 1871-től tornacsarnoka is. Élénk a vívó- és a korcsolyázó élet, de az igazi helyi specialitás a kerékpározás. 1891-től van már egyesületük (Savaria Bycicle Club), sőt kerékpáros versenypálya is épült, amely 320 szombathelyi kerékpáros versenyzőnek biztosít ideális küzdési lehetőséget. (Mellesleg szaklapot is indítottak Magyar kerékpáros címmel!)

Bemutatják a bányászatot, majd a közlekedésügyet. Ez utóbbi meghatározó volt a dualizmuskori megye életében. A századfordulóra vasútvonalak hálózzák be a megyét, Szombathelyből jelentős közlekedési gócpont lett. Mind a kivitel, mind a behozatal szempontjából döntő volt ez a fejlődés, s a vasút hatását leginkább az ipar fejlődésén lehet lemérni. A könyv e nagy fejezetében 16 féle iparágat mutatnak be, köztük olyan jelentőset, mint a mezőgazdasági gépgyártás, a malomipar, a cukoripar vagy olyan különlegességet, mint az óragyártás, légszeszgyár. Külön írnak a kereskedelemről, a hitelügyről (38 pénzintézet és 35 hitelszövetkezet volt a megyében ekkor).

A könyv egy nagyobb egysége a természeti viszonyokról szól: a földtanról, állatvilágról, növényekről, időjárási viszonyokról.

Ezt követi a megszokott zárófejezet, émely a megye nemes családjait sorolja fel, ám ezúttal még nincs vége a monográfiának. Külön fejezetben írja le a vármegye kiváló férfiait s az előbb említett nagy magyar családok mellett olyanokról is szól - he lyenként túl részletesen - akik a jelenkori megyetörténet irányítói voltak: Szápáry Géza, Horváth Boldizsár, Reiszig Ede. Legvégül pedig egy híres vasmegyei nóta kottája és szövege zárja a könyvet.

Ebből a rövidke felsorolásból nem derül ki, de a könyvből magából egyértelműen kirajzolódik a XIX. század végi Vas vármegye dinamikus fejlődése. ?1860-tól 1890-ig lassú, 1890-1905 között hirtelen emelkedést kellene felvázolni, amely 1906 után hirtelen visszazuhan" - írja a jelenkori helyi kutató.

Ennek a lassú majd gyorsuló növekedésnek a főbb ütőerei jól kitapinthatók: a fejlődő mezőgazdaság, amely rugalmasan veszi át a korszerű termelési módszereket, új növényfajták meghonosítása, az állattenyésztés súlyának és minőségének növelése, a közlekedés fejlődése, amely a gabona és állatkivitelt megkönnyítette és a nyersanyag behozatalt meggyorsította, a külföldi tőke belépése az ipar területére, a bank és hitelélet megerősödése, s mindezek alapján a városi polgárság szerepének és súlyának megnövekedése az élet minden területén.

Így volt ez a tudományban is. S ez a kötet másik nagy kérdésére a válasz: miként jött létre a monográfia, kik voltak a szerzői és milyen volt a vármegye szellemisége ekkor.

Említettük a sajátos helyzetet: sok helyi szerzőt kértek fel a közreműködésre. Van közöttük levéltáros, tanító, földbirtokos, plébános, nagykereskedő, árvaházi igazgató, közjegyző, erdőgondnok, pénzügyi titkár, szolgabíró, körorvos, ügyvéd stb. fiermésze tesen ki-ki tehetsége, felkészültsége szerint fogalmazta meg mondanivalóját, amelyet az értő lektorok és a figyelmes szerkesztők keze igazított megjelenésre alkalmassá.

De van valami egészen sajátos különlegesség is, ha belegondolunk ebbe a szerzői gárdába: olyanokról kell először írnunk, akik valójában mint szerzők nem szerepelnek a kötetekben. Ugyanakkor személyiségük, jelenlétük meghatározó volt a vármegye tudományos és művelődési életében. Olyan folyamatokat indítottak el, hoztak létre, amelyek a monográfia megjelenése idején is éltek és hatottak. Példájuk, személyiségük rányomta bélyegét az őket követő, a tőlük tanuló vármegyei alkotók egész munkásságára. Végül is - szögezzük le - sem ők, sem a kötet szerzői nem tartoznak a magyar tudomány élvonalába. Ez így természetesen hibás megfogalmazás, amely mindmáig minősít, lokális helyzettől tesz függővé értéket teremtő magatartást. Igaza van Gyurátz Ferencnek, aki így foglalja össze a vidéki tudósi lét gátjait: ?a vidék, a civilizáció központjaitól (nemcsak földrajzilag) távol fekvő kisváros viszonyai olyasfajta, szerteágazó kultúrális tevékenység igényét és szükségletét hordozták magukban, amelyet nem lehet összeegyeztetni a szűk szakterületre összpontosító szisztematikus tudományos munkával".

Valóban így igaz. De a tudós léthez nem feltétlenül szükséges az országos elismertség. Természetesen az is jó ha van: de egy pedagógus, vármegyei jegyző, helyi szerkesztő esetében a fenti kötelességek teljesítése mellett és után is jut idő önálló kutatómun kára, a kutatások közreadására, népszerűsítésére. A lényeg: az így létrejövő eredmény valóban hiteles, a tudomány eszközeivel mérhető, s a helyi ismereteket gazdagító legyen.

Ilyen típusú emberekből a századvégen Vas vármegyében nagyon sok akadt. A kötetben nem szereplők közül csak néhányat megemlítve máris látszik fejtegetésünknek konkrét lényege. Chernel Kálmán (1822-1891) életútját és tevékenységét kettős meghatározottság jellemzi: ?nemesi patrióta és a historizáló polgári alapállás". (Nem egyedüli ez, vidéken még kimondottan gyakori, gondoljunk csak a Nógrádban élő Nagy Ivánra és munkálkodására.) Ez a kettősség kimutatható gyermekei sorsában is, hiszen két fiából katona lett, négy pedig jogi pályát választott.

Chernel Kálmán 1849 után visszavonult a közélettől, de nem a köznapi élettől. Kőszeg városának történetírója lett és kezdeményezője, aktív résztvevője minden helyi művelődési egyesületnek, folyamatnak.

Lipp Vilmos (1835-1888) 1860-1880 között volt Szombathelyen á premontrei gimnázium tanára, ezután a keszthelyi gimnázium igazgatója lett. Ő mint régész, a régészeti egylet megalapítója tűnt ki kortársai közül, de méginkább meghatározó volt személyisége abban, hogy a premontrei gimnázium tanárai, egyáltalán a premontreiek a tudományos élet jelentős alakjai lettek a városban és a vármegyében. Külön tanulmányt igényelne ennek történetfilozófiai és helyi társadalomtörténeti kifejtése.

Gotthard Jenő csillagász (1857-1900), aki már túlnő a megyén, noha foglalkozási területe - a színképelemzés - feltehetően a helyiek számára érthetetlen és marginális cselekvés volt. Ő azt példázza, hogy egy szaktudomány alapos és Európa szintű műveléséhez a vidéki lét is tud megfelelő kereteket biztosítani.

Mindezeket a kutatói típusokat és magatartásokat felfedezhetjük a monográfia írói között is. Kisebb és nagyobb súlyú egyéniségek, pályakezdő és befutott karrierek egyaránt találhatók közöttük. A mai Vas megyei tudományos élet méltán tartja meg őket emlékezetében, hivatkozik munkásságukra és fel is használja azokat. De nemcsak a teljesítményeket őrzi, hanem azt az emberi, kutatói mentalitást is, amelyet ők képviselnek. Egy vidéki tudományos életpályánál néha ez fontosabb, mint a létrejövő eredmény.

Somogyi József árvaszéki ülnök. Jogtudományi értekezéseket írt, helyi újságot szerkesztett, alkalmanként szépirodalmi munkái is megjelentek. Inkey Béla földbirtokos, szolgabíró és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, számos geológiai dolgozat szerzője. Barabás György sárvári igazgató tanító, tankönyvíró, pedagógiai szakíró. 1880-ban folyóiratot indított Tanügyi Közlöny címmel.

Wittinger Antal középiskolai tornatanár. Egy időben a Kőszeg és vidéke című lap szerkesztője, önálló kötetben foglalta össze ismereteit a városról. Kőváry-Kaffehr Béla török műfordításokkal jelentkezett a magyar irodalomban, azaz a budapesti folyóira tokban. Vas vármegyében lapokat alapít, köteteket ad ki. Laszczik Bernárd mint szentgotthárdi perjel ír egyházi tanulmányokat. Villányi Szaniszló pedig, mint bencés pap és tanár foglalkozik rendjének ismertetésével. Berzsenyi Jenő megyei főorvos volt a ?Kemenesalja kitűnő ismerője".

Ebenspanger János (1845-1903) személye a pedagógus-szakírót illusztrálja. Felsőlövőn tanult a képzőben, s ide került vissza tanárnak majd igazgatónak. Írt tankönyveket, turisztikai, etnográfiai, pedagógiai írásokat, hienc nyelven, azaz tájszólásban még verselt is. Német volt, de a magyar szellemiséget kívánta képviselni környezetében, diákjai előtt.

Barabás István (1855-1936) ugyancsak tanító, de már Vasváron. A már említett Barabás György testvére. Apjuk szintén tanító volt. Ő maga Vasváron és testesítette meg azt az eszmét, amelyet a pedagógiai szakirodalom fáklyaként jellemez s már telje sen kiveszett a vidéki közéletből. Olvasókört, dalárdát szervezett. A helyi önkéntes tűzoltóegyesület megteremtője volt, s e témában elismert szaktekintély lett országosan is. Számtalan cikket írt a megyei lapokba s ugyancsak sok pedagógiai írása jelent meg. Művészien tudott zongorázni, orgonálni, zenét szerzett, sőt orgonát tervezett és épített.

Balogh Gyula (1837-1921) a vidéki értelmiség másik típusa. Hivatalnok, esküdt, aljegyző, majd megyei levéltárnok. Hírlapíró, költő, történelmi tanulmányokat ír és ad ki. Klió szolgálatában című művében pl. 60 kisebb-nagyobb írása jelent meg, amelye ket korábban más országos és helyi lapok közöltek. (Budapesti Hírlap, Pesti Napló, Vasárnapi Újság, Pesti Hírlap stb.)

A monográfiát előkészítendő több önálló történeti műve jutott el a helyi olvasókhoz és az országos szakmai lapokban is jó véleményt váltott ki. Megírta Vas vármegye nemes családjainak históriáját, az 1809-évi insurrectió történetét, és 1891-ben egy rövid vármegyei történeti összefoglalót.

A sort folytatandó és a vidéki tudományos lét és teljesítmény újabb példája Kárpáti Kelemen (1859-1923). Eredeti neve Koudelka József, ő is premontrei tanár lett Szombathelyen. ?Szombathely városának s közvetve egész Vas vármegyének is egyik legtehetségesebb, legrokonszenvesebb és legszimpatikusabb polgára" - írják róla a helyi sajtóban. Mivel érdemelte ki ezt a megtisztelő felsorolást? Minden bizonnyal személyiségének kedvező jegyeivel s mellette magas szintű és sokoldalú tudományos munkásságával.

Görög-latin szakos tanárként foglalkozott az antik világgal, régészeti ásatásokat végzett többek között Velemen, néprajzi kutatásai is ismertek, megírta Szombathely várostörténeti monográfiájának második kötetét (máig friss, máig forrásértékű munka); írt tankönyveket, fordított klasszikusokat, részt vett egyletek munkájában s lett múzeumigazgató a megye első múzeumában.

Ugyanilyen sokoldalú és teljes életet élt Chernel István is (1865-1922), aki a vidéki kutató legmagasabb szintjére jutott fel. ?Kiváló tudós, elsőrendű vadász, a technikai készséggel és művészi hajlamokkal egyaránt megáldott, rendkívüli szervezőképességű és munkabírású egyén", összegzi a legfőbb egyéniség jegyeit életének krónikása.

De mitől volt kitűnő tudós, a magyar ornitológia meghatározó alakja? Döntően befolyásolta őt a környezete, apja személyisége, irányultsága. Befolyásolta őt az a vidék, amelyben élt és amelynek természeti világát már 12 éves kora óta elméleti felké szültséggel kutatta. Be tudott kapcsolódni a hazai és a külföldi tudományos közéletbe. Úgy vizsgálta szülőföldjét, hogy az ott szerzett ismereteit beépítette összefoglaló munkáiba is. (A monográfia írásakor már majdnem készen volt hatalmas művével a Magyarország madarait leíró nagy munkával.) Ő volt az állatvédő egyesületek létrehozója, s így a természetvédelem egyik úttörője. (Norvégiai útjáról sítalpat hozott haza, s ő honosította meg a lábszánkózást e vidéken). Már mint nemzetközi hírű tudós elvállalja a szombathelyi új múzeum természetrajzi osztályának létrehozását, gondozását, megmutatva ezzel is, hogy nem a helyszín, nem a provincia, hanem a felkészültség és a magatartás tud tudóst nevelni és eredményt teremteni.

Mindezek mellett ezeknek a tudósoknak, kutatóknak itt Vas vármegyében olyan társadalmi közösségük is volt, amelyet ők hoztak létre és működtettek a legszélesebb társadalmi nyilvánosság bevonásával. Ez volt az a korszak, amikor Magyarországon sorra alakultak meg a különböző nevű, de azonos célú egyletek, egyesületek: a nemzet, a vidék múltjának emlékeit összegyűjteni, azt közgyűjteményben elhelyezni és megmutatni mindenkinek.

A polgári nemzetté válás folyamatának fontos pillanata ez, amikoris természetes kezdeményezésre egy nemzet keresi múltját, amelyet igazolásul használhat fel, amikor be akar lépni a modern társadalmak sorába. Ezt a múltat pedig a tárgyi, írásos emlékeken keresztül ilyen mentalitású, felkészültségű emberek tudták bemutatni.

Érdekes előzménye' ennek Vas vármegyében, hogy állítólag az első kőtárat maga Mátyás király hozta létre 1463-ban, midőn Szombathelyen időzvén összeszedette és a várfalba befalaztatta a nagy és érdekesebb római köveket. Való igaz, a város múltjának meghatározó eleme a római kori emlékek kutatása és gyűjtése.

Amikor Szily János, a szombathelyi püspökség első püspöke elfoglalja székhelyét, első dolga leromboltatni a várat, s annak köveiből építi fel palotáját és a székesegyházat. De ezzel párhuzamosan menti is a múltat: összegyűjteti a római emlékeket és abból külön gyűjteményt hoz létre, a sala terranát. Az így összeállt gyűjtemény alapján felkérte Schönvisner Istvánt, hogy írja meg ezek segítségével Szombathely történetét. A latin nyelvű munka 1791-ben meg is jelent, alapvető forrásaként a városkutatásnak.

Ez azonban csak a kezdet, amelyet nem követett folytatás. Nem véletlen hát, hogy 1867 után egyre sürgetőbben vetődött fel egy társaság és egy múzeum létrehozása. Ennek volt szószólója a már említett Lipp Vilmos. Ő ugyan azt írja, hogy a Régészeti Egylet létrehozásának alapvető oka a szégyenérzet volt, hogy ti. a városban nincs méltón megőrizve a római kori múlt e sok jeles emléke - e szégyent, a ?külföldiek e lealázóan szánakozó mosolyát" nem lehetett elviselni - valójában a közhangulat hozta össze a Vas vármegyei tudósokat, érdeklődőket a Régészeti Egylet megalapítására, amelynek motívuma a nemzeti múlt, a szülőföld történetének megmentése volt. 1871. október 22-én Lipp Vilmos indítványozta egy régészeti egylet alakítását, ?melynek kifolyása egy megyei régiségtár lenne". 1872. január 7-én volt az alakuló közgyűlés - elnökké a püspököt, Szabó Imrét választották - s megindult a leletek gyűjtése is. Július 28-án pedig már meg is nyílt, még ha kezdetleges formában is a régiségtár. A megyéből több mint 3000 tárgyat gyűjtöttek össze. Döntő súllyal természetesen a római kori leletek szerepeltek. De gyűjtötték az ősrégészet emlékeit, ásatásokat végeztek, éremgyűjtemény, okmánygyűjtemény, majd néprajzi gyűjtemény gazdagította a bemutatót, s végül igen korszerűen gondolkodva hozzákezdtek a helyi ipartörténeti emlékek összegyűjtéséhez is.

1875-ben már több mint 600 tagja volt az egyesületnek, noha előre lehetett látni, hogy a felbuzdulás, az aktivitás nem marad mindig ilyen hőfokon. Így is lett. Másfél évtized múlva alig kétszázan maradtak már, s a kör vagyona is megcsappant. Az akkori titkár, Kárpáti Kelemen így panaszkodott: ?Hogy világra szóló eredményeket nem érhetünk el, azon senki sem csodálkozhatik, aki tudja, hogy anyagi támogatásban csak kis mérvben, szellemi segítségben úgyszólván alig részesülünk".

Ez így természetesen túlzás volt, hiszen a kör élt és működött, gyűjteménye ha lassan is, de gyarapodott. Éves jelentéseket adtak ki, amelyekben megjelentették a tagok tudományos munkáját is. Lipp Vilmos, Bubics Ede, Házy Alajos, Keleti Vince, Burány Gergely stb. írásai a helyi leletek alapján fogalmazódtak meg, s a pannóniai élet egyes jelenségeit járták körül: a római utak, az ókori műipar stb.

S kiváltképp nagy eredménye volt a régészeti egyletnek, hogy kifejlesztette önmagából a Vas Vármegyei Kintúr Egyesületet, amely már szélesebb nyitással nemcsak egy szakterület anyagát kívánta gondozni, hanem könyvtárat, múzeumot, képtárat kívánt létrehozni a megyeszékhelyen. 1899. október 29-én alakult meg ez az egyesület, s pár hónap múlva beleolvadt a régészeti egylet is.

Egyéni kezdeményezések, önálló kutatások, népszerűsítő és szakcikkek sora, tudósi életutak, közösség szerveződés azonos szándékú emberekből - így állt össze a századvég Vas vármegyéjének szellemi élete. Sok és komoly érték született így, s menekült meg a végső pusztulástól. Nem véletlenül vésték az 1908-ban felépült múzeum (akkor még kultúrház) alapkövére ezt a mondatot: ?a tudomány és a nemzeti közművelődés céljaira, a múlt idők iránt tartozó kegyelet ápolására, Vas vármegye mai életének megörökítésére, a szívnek és léleknek általános és magyar nemzeti érdekű nemesbítésére".

A monográfia ismeretében bízvást elmondhatjuk, a Vas megyei tudományos élet egyik alapkövének tekinthetjük ezt a munkát is, amelynek reprint kiadását most a kezében tartja az olvasó.

Praznovszky Mihály