A 19. század végén és a 20. század elején erősödtek fel a vidéki vakság felkarolását kezdeményező törekvések. A kultuszminisztérium, a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület az ország különböző régióiban megtalálta azokat a virilistákat, karitatív mentalitással bíró polgárokat, akik hajlandók voltak áldozni a vakok gyámolításáért.
Dr. Náray-Szabó Sándor (1861-1914) államtitkár volt az egyik legjelentősebb támogató. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium mellett az Országos Egyesület is közvetlen lépéseket tett a fiókegyletek szervezése ügyében. 1904-ben az alábbi levelet intézte Szombathely polgármesteréhez:
„Miután a Vallás-és Közoktatásügyi Miniszter kezdeményezésére a vakok felkarolása országos üggyé vált, s működésünket a Dunántúlra is ki óhajtjuk terjeszteni, hol az 1900-as népszámlálás szerint 2855, Vas megyében pedig 385 fő vak ember él, és várja a társadalom mentőakcióját. Képzésükről és ipari foglalkoztatásukról eddig nem gondoskodtak, ezért fordulunk most egyes vidéki városok megértéséért és egyetértéséért. Szeretnénk, ha Szombathelyen megalakulna a Dunántúli Vakok Képző-és Foglalkoztató Intézete, s kérjük Szombathely város vezetését és lakosságát, Dunántúl városait, hogy csatlakozzanak az egylet megalakításához 50 korona belépési díjjal.”
A felhívás hatására 1904. november 28-án megalakult a Vakokat és Gyengénlátókat Gyámolító Egyesület Dunántúli Fiókegyesülete. Alapító okirata szerint feladata a Magyarország dunántúli területén élő vakok oktatásának és nevelésének előmozdítása, befogadásukra ipari foglalkoztató és menházak létesítése, ezek fejlesztése, és ezek fenntartása, továbbá a vakok elhanyagolt ügyének minden módon való támogatása és életsorsuknak emberi méltóságukat megillető módon való biztosítása. Az egyesület szervező munkájában meghatározó szerepe volt dr. Náray-Szabó Sándor államtitkáron kívül Gerlits Sándor (1861-1933) árvaházi igazgatónak és Görög Sándor pénzügyi főtanácsosnak. Az egyesület első elnöke Ernuszt Kelemen (1832-1917) lett.
1905. február 5-én megalakult a vakok intézete, ami a Mező utcai házban, egy bérelt épületben kezdte meg működését. A gondozottak főként kefe- és seprűkötéssel, székfonással foglalkoztak. 1907-ben már jelentősen megnőtt az elhelyezett világtalanok eltartási költsége, ezért az egyesület farsangi bált és hangversenyt szervezett, hogy biztosítani tudja a működéshez szükséges összeget. 1908 őszén indult meg a vakok szellemi képzése a Tizenhárom utcai Horváth villa helyiségeiben. Az intézet igazgatója Török Sándor lett. A tanulmányi idő négy éve alatt a gondozottak elsajátították a Klein és a Braille írást, olvasást, a gyakorlatban pedig híres kefekötő mesterek tanították meg a mesterség titkait. A növekvő igények miatt azonban szűkké vált az ideiglenes otthon, egy új tanintézet kialakítása vált szükségessé.
1910. szeptember 1-jén költözhettek be a Dózsa György utcában Hajós Alfréd tervei alapján épült Ifjú Vakok Államilag Segélyezett Tannevelő és Foglalkoztató Intézetébe a tanulók. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium a felügyeleti jogot fenntartotta magának, ugyanakkor a növendékek ellátásáról az egyesületnek kellett gondoskodnia. Az intézetben a képzés tizennégy éves kortól huszonnégy éves korig folyt, az olvasási, írási, közismereti, ének-zene, testnevelési stúdiumok mellet manuális képességek sokirányú fejlesztését végezték.
1911-ben megalakult az intézet lakóiból az Ernuszt Kelemen Önképző Kör. Célja az volt, hogy a már dolgozó társaikat kamatmentes kölcsönnel támogassa, illetve hangszereket, kottákat, könyveket tudjanak venni az intézet lakóinak.
Sajnos az első világháború ideje alatt az intézetet hadikórházzá alakították, emiatt több bentlakó elhagyta. A világháború évei alatt az egyesület több karitatív estélyt is szervezett. A következő években előbb 1917-ben Székely Ferencet (1842-1921), majd 1921-ben ismét Náray-Szabó Lászlót (1868-1945) választották elnöknek. Az 1924. évi közgyűlés mondta ki az intézet önállóságát. Új neve lett: A Vakokat Gyámolító Dunántúli Egylet Szombathely.
A 30-as években kirobbant gazdasági világválság gondot okozott az intézet életében, mind a nyersanyagok beszerzése, mind a kész termékek értékesítése terén. Minisztériumi segítség, társadalmi összefogás segített kilábalni a nehéz helyzetből, illetve egy új termék, a cirokseprű előállítása, amely exportképes terméknek bizonyult.
A második világháború kitörése, a háborús viszonyok ismét megnehezítették az intézet működését. Az épületet lefoglalták katonai beszállásolásra, az 1941/1942-es tanévre már csak hét tanuló maradt, az iskolai tanítást évzáró nélkül megszüntették. 1945. március 28-án elhunyt az egyesület elnöke, Náray-Szabó László. 1946 júliusában új fejezet kezdődött mind az egyesület, mind az intézet életében.
Felhasznált irodalom:
Domonkos János: A szombathelyi vakok intézetének története. Az 1904-ben létrejött intézet tevékenységéről. In: Vasi Szemle, 1971. 2. sz. 268-278. p.
Keresztúriné Pintér Mária – Mészáros Gábor: Akik másképp látnak… Szombathely, Savaria Nett Pack Kft., 2004. 193 p.
Gál József: A „társadalmi érdek” lankadatlan előmozdítója. Gerlits Sándor (1861-1933) élete és munkássága. III. rész. In: Vasi Szemle, 2014. 1. sz. 51-74. p.